India – háromszáz év egyben kollégám szerint. Én pedig úgy jellemzem: az élő középkor. A Gettómilliomos című film kalandos történetbe ágyazva tömören és érzékenyen mutatja Indiát: modern kereskedelmi televíziózás (Legyen ön is milliomos! vetélkedő), vallási villongás, gettó, a gyermekek kiszolgáltatottsága, az épülő világváros…
Indiában megragadja az embert a színek, szagok sokasága. A színek: kelmék, hindu templomok ezernyi színes szobrocskája, a nők sokszínű ruhái. A szagok: nagyon erős fűszerek. És a zaj: állandó a tülkölés, a hangoskodás.
Az indiaiaknak kifinomult érzékük van a másik ember kilétének (kasztjának) megállapítására, az európaiak pedig elsőre a figyelem tárgyává válnak. Az újdelhi pályaudvarnál ránk szólnak: Tegyék előre a hátizsákjukat, ez veszélyes környék! (Ez mintha ismerős lenne a Gettómilliomosból.) Barátkoznak: Honnan vagytok? Mondjuk, hogy Hungary. Bólogatnak, de többnyire nem tudják, hol is van az országunk.
Ha kialakul beszélgetés, akkor persze elmagyarázzuk: Európa közepén, Németország, Ausztria, Ukrajna mellett, ezt mintha értenék. Ritkán előfordul, hogy rávágják: Budapest. Egyetlenegyszer egy egyetemista pincér fiú úgy reagált: Ti állítottátok meg a migrációt? (A Gettómilliomos főszereplője is tudott a legfurfangosabb kvízkérdésekre válaszolni.)
Indiát bejárni, megismerni nehéz. Az első találkozás rendszerint sokkszerű: nem lehet normálisan közlekedni, sétálni, átmenni az úton, és mindig át akarják verni az embert. Ráadásul sokszorosára emelték a vízumdíjat, a külföldiek a húsz-huszonötszörösét fizetik a jegyáraknak. A Tádzs Mahal, India jelképének megtekintése jelenleg négyezer forint. Vadásznak a tájékozatlan külföldiekre a szállodások, taxisok, riksások, tuktukosok, idegenvezetők.
Egy jellemző eset, amelyet már mosolyogva utasítunk vissza: Itt nem lehet jegyet venni, jöjjenek el egy másik irodába, megmutatom… Ma már több szálloda saját kocsit küld az állomásra és reptérre, mert az érkező idegent a taxisok, tuktukosok átverik: a szálloda bezárt, lebontották, de ők tudnak egy jobbat. Na, azt a jobbat meg lehet nézni: penészes, vizes fal, hideg víz, lavór, ehetetlen reggeli és dupla szobaár.
Persze ha felkészülünk, minimálisra csökkenthetjük a turistacsapdákat. Valószínűleg nem lesz soha Indiának tömegturizmusa, ahhoz tudomásul kellene venni, hogy nagyon ki kell lépni a „komfortzónából”. India szervezett (társas) turizmusának kilencven százaléka – légkondicionált buszokkal – csak az „arany háromszögre” (Delhi–Agra–Dzsaipur) terjed ki. Ám India sokszínűbb.
Szoktam mondani: India nincs is, csak: Indiák. És akkor mégis miért India? Csak. Mert annyira más, annyira természetes, annyira mélyen, a történelemben s talán a lelkünkben van, hogy emiatt nagyon lehet szeretni…
S India óriási fejlődése és mellette természetes és tragikus mélységei roppantul elgondolkodtatóak. Bódévárosok, szeméttelepek (ismét gondoljunk csak a Gettómilliomos képeire) vagy mondjuk Delhi levegője: egy nap után mindenki fullad, köptetőért rohan, krákog és köpköd…
India a természetesség. Mivel az emberek jórészt az utcán élnek, szinte minden a nyilvánosság előtt zajlik. Láttunk többször is hatujjú (két hüvelykujjú), elefántarcú, sokféle testi hibás embert, kilométereket földön csúszással vezeklőt. Az utcán minden lehetséges: kitelepedés, ottlakás (a mumbai főpályaudvartól 300 méterre az utcán laknak, főznek, mosakodnak; és vidám hellóval intettek felénk); alvás, árusítás, főzés. Szinte mindenhol főznek és esznek. És állandóan söprögetnek, ettől még nagyobb a por.
Mindenhol kutyák alszanak, kecskék mekegnek, tehenek és macskák kóricálnak. No meg patkányok és mókusok egyszerre harapdálják a felüljáró betonjára száradás és későbbi tüzelőanyag céljából kitett tehénszart. Az intimitás a szexualitásban megmaradt: nem látni nyílt csókolózást, ölelgetést, szexet. Viszont sajátos, hogy az intimitás sok esetben nem jellemzi az anyagcserét: Indiában szokás a közös székelés, jól elbeszélgetnek közben.
Minden nagyváros szívében és környékén bódévárosok. A városi lakások többsége neonfénnyel van kivilágítva, bútort nem látni, valószínűleg csak aludni térnek oda, meg a monszun idején húzódnak be. A több hónapos monszun miatt a házak kifakulnak, penészesednek. Delhi körül óriási lakótelepek épülnek, nem messze tőlük a téglaégetők ontják a füstöt. A városokban rossz a levegő, sokan a házak lapos tetején tartózkodnak: esznek, mosnak, játszanak.
Kedvelt gyermekjáték a sárkányozás. Ritka a nagy áruház és élelmiszerbolt, a termékeket a kis boltokból és az utcán veszik meg. Szinte mindenhol egy kis hindu szentély, szent fa és sok szent ember. Sajátosan gyűrűzik be a modern világ: a többsávos autóutak közepén futnak, tornáznak. Mindenütt szemét.
A delhi metró korszerű, a reptéri egyenesen futurisztikus. A metróban nagy az ülőhelyvadászat, külön helyek vannak a hölgyeknek, férfiak is leülnek oda, de ha hölgy jön, átadják a helyet. Míg a nagyvárosok zsúfoltak, szemetesek, élhetetlenek, a vidéki, különösen a déli India nagyon szép: művelt rizsföldek, zöld ligetek, hegyek, szép tengerpartok, barátságos farmok, falvak. Csennaiban és Mumbaiban tilos a tengerben fürödni (nagyon piszkos), a városoktól távol a tengerpartok szépek, barátságosak (például Kerala, Goa).
Hét éve, első utamon el/ki akartak rabolni, ijesztő helyzetekbe hoztak, a második nap bármi áron azonnal haza akartam jönni. Azután maradtam. Akkor főleg az északi részt jártam be. Váránasziban néztem a középkori halottégetést, és akkor már sejtettem: visszajövök. 2016-ban Kalkuttától Keraláig vonatozva (2500 km) végiglátogattam a délkelet-indiai hindu templomvárosokat.
Délkeleten egészen más, nagyon barátságos Indiával szembesültem. Idén Közép-India volt a cél. Delhiből indultunk. A delhi szmog már az első nap kikészített (köptető 80 rúpiáért – 320 forint). Harmadszorra már profi módon hárítottuk a turistaátverőket, a pályaudvar külföldieknek fenntartott jegypénztárában pedig meg tudtuk venni az összes vonatjegyet (úgynevezett turistakvótára, mert a jegyek hetekkel-hónapokkal korábban elkelnek az expresszvonatokra).
1500 km-es vonatozásunk Aurangábádból vette kezdetét. E város közelében találhatók a középkori buddhista-hinduista barlangkolostorok: Ellóra és Adzsanta kanyonának évszázadokra elhagyott, eltűnt barlangkolostorai. Elragadó látvány a több mint ezeréves finom kőmunka, a szobrok és a szinte eredeti színekben pompázó festmények.
Vonattal mentünk tovább a legjelentősebb muszlim városig, Haidarábádig (Hyderabad), majd Hoszpetig. Itt található India talán legnagyobb középkori, elhagyott hindu városa, az utolsó, a muszlimok által legyőzött hindu királyságé: Hampi.
Két napig jártuk a városrészekre tagolt romokat: hindu szentélyek, templomok, fürdők, fórumok, várfalak, sőt még egy kőhíd maradványai is – az egész leginkább a kambodzsai Angkorra emlékeztet. Idegenforgalma elenyésző, a romváros melletti nagyon színvonalas szállodában jórészt helybelieket láttunk (no meg persze egy koreai csoportot, de ők mindenhol ott vannak).
A középkori India után vonatunk lassú tempóban araszolgat a Nyugati-Ghatok magas hegyei között. A huszonöt kocsis szerelvény kerekei csikorognak a síneken, az első kocsikban a lépcsőn ülő indiai fiúk néha azzal szórakoznak, hogy leugranak, és a hátsó kocsikra visszakapaszkodnak.
Így érkezünk meg Goába, ahol egyszer már jártunk, s ahol az indiai kalandokat ki lehet pihenni. Széles, homokos tengerpart nagyon kellemes helyi vendéglőkkel, csak Goában forgalmazható helyi sörrel. A hazatérés előtt még Mumbaiban, a Gettómilliomos színhelyén töltünk el néhány napot.
A repülőtérről taxival a belváros vagy fél, vagy két és fél óra. Mumbai amúgy is zsúfolt közlekedését jelenleg akadályozza a gőzerővel épülő metró. Mivel utunk alapvetően a barlangkolostorok jegyében telt, hajóval átkelünk az Elefánt-szigetre: itt hindu barlangtemplomok vannak, és persze már sok külföldi. Arra nem számítottunk, hogy a hátizsákból kikandikáló mangószörpre a majmok vicsorogva támadásba lendülnek… A következmény: tetanusz és veszettség elleni vakcina, nem árt tudni, hogy Indiában hal meg évente a legtöbb ember veszettségben…
A sokszoros Oscar-díjas Gettómilliomos két tüneményes gyermek főszereplője állítólag továbbra is bódévárosban él, a filmért kapott tiszteletdíj elúszott, a producer fizeti az iskoláztatásukat, s ki tudja, hogy valaha ki tudnak-e lépni körülményeik fogságából.
Indiát nagyon nehéz megszeretni, de ha valaki megszereti, nehéz tőle elszakadni.