Átlagos tavaszi szerda este egy barcelonai kocsmában. Az asztalok roskadoznak a tapas alatt, a pincérek kancsókban hordják a friss gyümölccsel felturbózott sangriát és az elmaradhatatlan katalán sört, miközben a bárpultnál sorakozó férfiaktól az ablakban csüngő járókelőkig mindenki egy emberként tapad a falra szerelt lapostévére: 1-0, a Bayern München épp gólt rúgott a Real Madridnak. Üdvrivalgás, asztalcsapkodás, ökölrázás. Egy kör cava azon nyomban kirendelve a pultnál. ¡Vamos! – azaz: gyerünk!
Aki elsőre nem értené, hogy vajon miért is szurkol maroknyi spanyol ilyen szenvedélyesen német csapatnak honfitársai ellenében egy Bajnokok Ligája-meccsen, annak az egyik kézenfekvő válasz természetesen az, hogy a Real az FC Barcelona nagy ellenfele. Ha előbbiek kikapnak, az minden Barca-drukker álma.
Ebben a kocsmában a tévé alatti kis aranykeretes képen Lionel Messi diskurál egykori edzőjével, Maradonával, a rajongás tehát nem meglepő. Pincérünk, Javier viszont némiképp árnyalja a dolgot: szerinte a foci nem csupán foci, hanem identitáskérdés is. A labdarúgásban ugyanis a a katalanizmus képviselője az FC Barcelona, míg a ma is élő francóizmusé a Real Madrid. Ha a két csapat játszaná le a katalán függetlenségért vívott meccset, biztosan egyszerűbb lenne minden.
A Földközi-tenger partján fekvő Barcelona 1,6 milliós lakosságával Spanyolország második legnagyobb városa, és Katalónia fővárosa. A világ egyik legszebb, legizgalmasabb és leghangulatosabb metropolisa, ám például Rómától vagy a horvát és görög városoktól eltérően vonzereje nem ősrégi épületeinek és több ezer éves történelmének köszönhető.
Ellenkezőleg: Barcelona a modernizmus fővárosa, a huszadik századi avantgárd művészet bátor szárnypróbálgatásainak helyszíne, és a modern várostervezés egyik legjobb példája. Itt született Joan Miró, itt alkotott Pablo Picasso, és itt garázdálkodott a térrel és végtelen képzelőerejével Antoni Gaudí, akinek meghökkentő, a megszokott építészeti konvenciókat sutba dobó remekeibe városszerte belefuthatunk.
Az 1992-es olimpiai játékokra alaposan rendbe szedték a várost, teljes negyedeket újítottak fel. Az azóta is példás városmarketingnek és -fejlesztésnek köszönhetően mára Barcelona Európa egyik legfelkapottabb, leglátogatottabb városa lett – a helyiek szerint már-már túlságosan is. Jóval olcsóbb, mint Párizs vagy London, tisztább és rendezettebb, mint Róma, Nápoly vagy Athén, a hasonlóan élhető Berlinnel szemben pedig tengerpartja és mediterrán klímája van.
Rosszat ráadásul gyakorlatilag nem lehet enni Barcelonában. Az ingyenes strandokat nemcsak a turisták, de a helyiek is napi szinten látogatják: iskolatáskával gördeszkán érkező gyerekek, munka után csoportosan lesétáló fiatalok, reggeli kocogók. Az elmaradhatatlan színes bőrű kendőárusok, a frissítővel csencselők és a strand bizniszterepére újonnan belépő apró ázsiai nénik, akik tradicionális masszázst ajánlgatnak a parton heverészőknek.
Legyen viszont bármennyire multikulti, Barcelona erős identitással rendelkezik. A „régi Barcelonában”, a gótikus vagy El Born negyedek labirintusszerű, középkori hangulatot árasztó szűk utcáiban, a külvárosban és a tengerparti városrészben egy dolog közös: az erkélyekről kilógatott katalán zászló és a falakra írt „szabadságot minden katalán politikai fogolynak” felirat.
Katalónia sosem önszántából vett részt a „spanyol egységben”, hanem leginkább kényszerből. Amikor 1931-ben kikiáltották a második spanyol köztársaságot, Katalónia függetlenséget kapott. Barcelonában megalakult az első katalán parlament, mely a köztársaságpártiakat képviselte egészen addig, amíg Francisco Franco tábornok csapatai 1939 januárjában elfoglalták a várost.
Csak 1975-ben, a diktatúra megszűnése után lehetett ismét hivatalos nyelv a katalán, a spanyol képviselőház pedig négy évvel később elfogadta Katalónia autonómiáját. Az autonóm közösség székhelyévé Barcelonát tették.
A máig fennálló közjogi helyzet persze jobb a Franco-diktatúra alatti teljes jogfosztottságnál, de jóval kevesebb annál az önállóságnál, amelyre Katalónia törekedett az utóbbi fél évezred során. A spanyol GDP húsz százalékát viszont ebben a kereskedelmi, kulturális és gazdasági központban termelik, így a Mariano Rajoy vezette kormány még a kiválás gondolatától is irtózik, és minden eszközzel próbálja ellehetetleníteni azt.
A volt katalán elnök, Carles Puigdemont a spanyol igazságszolgáltatás elől Belgiumba menekült önkéntes száműzetésbe, mivel bírósági eljárás indult ellene a tavaly október elsejei függetlenségi népszavazás alkotmányellenes megrendezése és a katalán függetlenségi nyilatkozat elfogadása miatt. Mint ismeretes, a politikust márciusban letartóztatták.
Egyébként van, ahol működik a függetlenségi népszavazás. 2014-ben például azért jöhetett létre a skót függetlenségi voksolás, mert a brit kormány megengedte. Okosan érvelt a maradás mellett a kampányban, és nem nézte a skótokat hisztiző gyereknek, hanem kikérte a véleményüket, így az északiak végül érdekeiket átgondolva a maradásra szavaztak.
Barcelonában április közepén több mint 300 ezren tüntettek Puigdemont és nyolc társa szabadon engedéséért, a békés ellenállás pedig azóta is érzékelhető a városban. Ott van a falakon, az ablakból kilógatott zászlókon, az elkapott beszélgetések szófoszlányaiban. A metrón, ahol először katalánul mondják be a következő állomást, csak utána spanyolul, végül angolul. A turistalátványosságok tájékoztatóján, ahol legfelül szintén katalánul írják ki az információkat. És a focimeccseken.
Mindeközben múlt vasárnap az FC Barcelona már el is nyerte történetének 25. spanyol bajnoki címét. Messi három gólt lőtt a Deportivo La Coruñának, amivel behozhatatlan előnyt szereztek a második helyezett Atlético de Madriddal szemben. A katalánok most vasárnap a Real Madridot fogadják: a csapat nagy lépést tehet afelé, hogy veretlenül legyen bajnok, amire 1932 óta nem volt példa Spanyolországban. Akkor ez éppen az ősi riválisnak sikerült, a kocka viszont fordulhat.