Hivatalos adatok szerint egy-egy ujj vagy kar ezer dollárt, a fej kétezer-ötszázat, a bőr körülbelül hatezret, míg egy teljes albínó gyermek 75 ezer dollárt is érhet Tanzániában – olvasom Balogh Boglárka beszámolójában, és majd leesem a székről. Világjáró fiatal kolléganő írja ezeket az adatokat ezerarcú Földünkről.
Egy havilapban néhány napja egy pécsi professzor hasonló témájú beszámolóját faltam, már akkor megdöbbentem. Most hasonlóan.
Néhány évvel ezelőtt volt nagy téma a világsajtóban, hogy Tanzániában és környékén több ezer albínó válik a fetisiszták és a rituális gyilkosságok áldozataivá. Éjszaka, álmukban támadnak rájuk a macsétával felszerelt gyilkosok, akik akár a család szeme láttára ölik és csonkítják meg áldozataikat. Ezeket a testrészeket egyszerű emberek, de politikusok és üzletemberek is megvásárolják a siker és a jobb élet reményében. Egyre több és több pénzért.
Balogh Boglárka nem kevés időt és energiát fektetett abba, hogy egy szigeten élő albínó közösség tagjaival találkozzon. Idő és energia, ez a két tényező, amelyből a mai újságírás egyre kevesebbet szán egy-egy riport elkészítésére. Meg is van az eredménye. Fércmunkáktól hemzseg a szakma, az elolvasás után azonnal elfelejtett szöveggel tele az internet. Honnan van neki erre ideje? – kérdezem olvasás közben, miközben azt kívánom, hogy minél több ideje legyen.
Például ücsörögni a belga Bruges fő kanálisának partján álló magányos padon, és nézni, hogy a szemközti ablak nyitva van, és a bézs színű, agyonrágott kispárna is ki van téve a párkányra. A kispárnán Fidel, Bruges legtöbbet fotózott látványossága, egy golden labrador szokott pihenni. Az eb nem akar előjönni, ezért a szerző elénk tár egy édes sztorit – a csokoládé történetével varázsol el.
Honnan jön ez a finomság, hogyan került Belgiumba, és lett az ország egyik védjegye? A városban hét csokoládékészítő van, de a közhiedelemmel ellentétben nem az a céljuk, hogy egymással versengjenek, hanem az, hogy együtt fejlődjenek. A piac mindannyiukat bőségesen eltartja, a rivalizálás csak tönkretenné a várost és a hírnevüket. Okos hozzáállás. A csokitörténelem és a piaci viszonyok ismertetése után Fidel is előkerült. Ezt mondjuk sejteni lehetett.
Ezerarcú Föld – de ez a kötet zömmel az ember gonosz arcát mutatja. A Borneóról szóló beszámoló az illegális vadállat-kereskedelmet ismerteti az ott élő orangutánok példáján keresztül. Színes és szívszorító a történet a félmillió kambodzsai árva gyerekről, az indiai becsületgyilkosságokról vagy éppen az ott élő leprásokról. Tényleg ilyen is a világ, és megértem, hogy ezt inkább olvassák az emberek, mert sokunknak megnyugvást ad, hogy nekünk azért sokkal jobb, mint megannyi másiknak.
Hogy mégis derűsen búcsúzzunk a kötettől, arról az utolsó, Szerelmi tanácsok Baszkföldön című opusz gondoskodik. A baszk konyhán keresztül a kétmilliós népesség történelmét, függetlenségi küzdelmeit is megismerjük, amelyet Marta és Sebastian története foglal keretbe.
Ami igazán megfogott, hogy miként írta le a szerző nemzedékét a 62 éve boldog házasságban élő Marta: „A maga generációja nem sokat fog látni az igazi világból. A komputerek és az okostelefonok minden érzelmet kiölnek. Maguk már egy gépiesített nemzedékké fejlődnek, amelynek nincs más szórakozása, csak a számítógép mögé bújt arctalan rosszindulat vagy a magamutogatás.”
Sarkos megfogalmazás, de amíg a Balogh Boglárkához hasonlók mást is megmutatnak a való világból, él a remény, hogy azért másként is lehet élni. Ezer arccal, képernyő nélkül.
(Balogh Boglárka: Ezerarcú Föld – Rejtőzködő világunk egy utazó szemével. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 274 oldal. Ára: 3950 forint)