Mélyen egyetértett Woody Allennel, aki „erősen ellenzi a halált” – kilencvenéves korában mégis itt hagyott minket. Roger Moore még elhunyta előtt néhány nappal is írta a Viszlát… című önéletrajzi könyvét, amelyben az öregedésről elmélkedett a rá jellemző lenyűgöző életimádattal és pozitív hozzáállással. Emlékeit, humoros élményeit és soha nem teljesült álmait vetette papírra.
„Bemondják a rádióban, hogy egy örök klasszikus következik, és döbbenten veszed tudomásul, hogy a szám 1988-as.” Hiába érezte húszévesnek magát, és hiába vették körül a legjobb orvosok, a tükörből már egy idős fickó nézett vissza rá, akinek a teste egyre többet recsegett és nyikorgott. Könyvében nemcsak a boldog pillanatait eleveníti fel, de példátlan őszinteséggel beszél a családi problémákról, tragédiákról is.
A világhírű színész első szerepét 1945-ben kapta a Caesar és Kleopátra című filmben mint lándzsát tartó statiszta.
Élete végéig idézni tudott az 1940-es években tanult Shakespeare-szonettekből, párbeszédeket rég nem látott filmjeiből, viszont néha tanácstalanul álldogált a konyhában, azon töprengve, hogy mit is keres ott. Imádta a „kütyüket”, szakértő módon kezelte őket, csak néha nem emlékezett a bejelentkező jelszavakra… Mivel „ravasz és sokat látott színész” volt, külön technikát talált ki arra, amikor a közönség előtt elfelejtette, hogy „addig miről hadovált”.
Sir Roger Moore 1927-ben Londonban született rendőr fiaként, majd az ötvenes évek elején Amerikába költözött. Két angol sorozat tette híressé: az Angyal és a Minden lében két kanál, amelyben Tony Curtis volt a partnere. Simon Templar és Lord Brett Sinclair szerepe mellett összesen hét alkalommal alakította a világ leghíresebb kémjét, James Bondot. Aztán a 007-es ügynök felett is elszaladtak az évek. Ennek ellenére a sármos angol úriembert sosem hagyta el a humora.
„Öregedni lehet méltósággal vagy morgolódva. Én kombinálom a kettőt” – írja könyvében, amelyben gyerekkorától kezdve anekdotázik a családjáról, a forgatásokról, a híres emberekkel való találkozásairól.
Nemcsak sztár volt, több mint huszonöt évig dolgozott az UNICEF-fel is. Az „Angyal” a maga szerény módján próbálta jobbá tenni a gyerekek életét. Tisztában volt azzal, hogy szükség van hozzá hasonló nagykövetekre, akik felhívják a világ figyelmét az adományozás fontosságára. 2002-ben vette el negyedik feleségét, Kristinát, aki mellett végleg kitartott. Nem győzte hangsúlyozni, hogy az asszony – aki találkozott és beszélgetett a sérült gyerekekkel – sokkal jobb UNICEF-nagykövet nála, a magánéletben pedig az ő erős vára.
Roger Moore visszatekintve hosszú pályájára döbbent rá, hogy mennyi szakmai és személyes sikert ért el, de mint mindenkit, őt is aggasztotta a mások és saját halandósága. Tartott az ismeretlentől. Deborah, a lánya így emlékezett rá az előszóban: „Biztos vagyok abban, hogy éppen valamelyik disznó viccét meséli a mennyországban a haverjainak, az angyalok pedig zavartan elfordulnak ilyenkor.”
Az angol színész olvasmányos és szórakoztató kötetét saját rajzai és jó néhány családi fotó illusztrálja. Jó elolvasni, de még jobb továbbadni. Hogy más is nevessen.
(Roger Moore: Viszlát… Ford.: Nimila Zsolt. Kossuth Kiadó, Budapest, 2018, 207 oldal. Ára: 3200 forint)