– Miért kellett száz éve létrehozni a Hadilevéltárat?
– A magyar nemzetben már régen megvolt a vágy, hogy a magyar hadi dicsőség írásos emlékeit magyar hadilevéltárban gyűjtsék össze. Az első világháborúig minden katonai vonatkozású anyagot a bécsi Hadilevéltárba kellett leadni, csak a háború idején engedélyezték, hogy a honvédalakulatok jelentéseit lemásolják, és azokat a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztériumba megküldjék. A Monarchia felbomlásakor, Budapesten 1918. november 16-án megalakult a Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum, addig a magyar katonai anyagot a Honvédelmi Minisztérium 1. a osztálya gyűjtötte. Ezek az iratok és a Nagy Háború szintén itt gyűjtött tárgyi emlékei képezték a Gabányi János alezredes és Aggházy Kamil százados elgondolásai alapján felállított Hadtörténelmi Levéltár és Múzeum alapját. Az 1920-as évek elejétől kezdték összegyűjteni a Magyarországon fellelhető katonai vonatkozású iratokat, és felszólították a tiszteket is, hogy írják meg harctéri emlékeiket. Ugyanakkor Bécsben megindult az alkudozás a Monarchia szellemi örökségéről. Ezek közé tartoztak azok a Magyarországgal kapcsolatos katonai dokumentumok is, amelyeket a török időktől kezdődően Bécsben őriztek. A magyar elvárás szerint minden olyan iratanyagot át kellett volna adni, amelyek magyar vonatkozásúak.
A levéltártudományi elvek miatt viszont egy-egy iratképző szervezet anyagát egyben, az eredeti rend szerint kell megtartani, mert így lehet az iratokat könnyen visszakeresni. Hosszú alkudozás után, 1926-ban Badenben megkötötték a közös iratanyag sorsát meghatározó levéltári egyezményt, amely alapján a közös anyagok Bécsben maradhattak. Ennek fejében a magyar kormány lehetőséget kapott arra, hogy levéltári delegátusokat tartson Bécsben, így az osztrák Hadilevéltárban, akiknek feladata a magyar érdekek felügyelete és védelme volt. Két katonai és egy polgári magyar levéltári delegátus a badeni egyezmény értelmében „a Monarchia utolsó darabjaként” azóta is az osztrák fővárosban működik. A teljesen magyar eredetű anyagot (például a magyar nemesi testőrség vagy az 1848/49-es magyar honvédsereg dokumentumait, amelyeket hadizsákmányként őriztek a bécsi Hadilevéltárban) átadták. Ezek újabb értékes anyagokkal bővítették a budapesti magyar Hadtörténelmi Levéltár gyűjteményét.
– Minden múzeum és levéltár fontos egy nép emlékezetének megőrzése érdekében, a katonai hagyományőrzés mégis kicsit más, hiszen itt sok tízezer egykori magyar katona emléke, történetei gyűltek össze.
– Pontosan erről van szó. Az általános hadkötelezettség korában a társadalomnak közvetlen kapcsolata volt a hadsereggel. Nem volt olyan család, amelyben ne lett volna katona. A hadsereg minden egyes személyről tudni akarta, hogy mit ér neki az illető, milyen a családi háttere, milyen kiképzettsége van, mikor lehet behívni. Tehát mindenkiről komplett nyilvántartást vezettek. A legénységről is, de a tisztekről még inkább. Mivel két világháború söpört át az országon, amelyek hatalmas bomlást idéztek elő, a központi nyilvántartások elvesztek. Az első világháború után újra kellett építeni a katonai nyilvántartást, ami különösen nehéz volt a trianoni békediktátum rendelkezései miatt, mivel Magyarországon nem lehetett hadkötelezettség. Úgynevezett népgondozói rendszert hoztak létre, amelynek kirendeltségei rejtett kiegészítő parancsnokságok voltak, és a hadköteles korú férfiakat tartották számon. Az 1930-as években egyre nyíltabban épült ki a katonai nyilvántartás, amely a világháború végéig működött. Amikor az ország hadműveleti területté vált, sok más katonai irattal együtt a személyi nyilvántartásokat is megsemmisítették, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. 1948 után a hidegháború kialakulásával a párizsi békerendelkezések ellenére ismét elkezdődött a magyar haderő fejlesztése. Ehhez újra kellett építeni a nyilvántartási rendszert. 1951-ben kezdték a legénységet, a tiszteket nyilvántartásba venni, behívták őket adategyeztetésre, ahol eredeti dokumentumok hiányában bemondás alapján rögzítették korábbi szolgálati helyeiket.
– A két világháború következtében számtalan magyar vonatkozású anyag lappang még orosz levéltárakban, ahová magyar kutatónak nem vagy csak nehezen lehetett bejutni. Lát arra jeleket, hogy ez változni fog?
– Pontosítsuk. Nem olyan nagy mennyiségű anyag került az oroszokhoz. Amikor közeledett a front, a Hadilevéltár fontosnak ítélt iratait vonaton elszállították a Dunántúlra. Ez a vagonokba rakott anyag a front átvonulásával megmaradt Bükk község vasútállomásán. A szovjet hadseregnek szüksége volt a vagonokra, ezért a bennük lévő iratokat kiszórták és felgyújtották. Legalábbis így tartja a fáma. A lényeg, hogy a Hadilevéltár legfontosabb részét képező iratanyag elpusztult. Ami Budán maradt, az, ha sérülésekkel is, de megúszta a háborús pusztítást. Ezekből és a háború után fellelt katonai vonatkozású iratok – többek közt a volt Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium irattárának – begyűjtéséből, a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság kezdeti ellenkezését legyőzve előbb a Hadtörténeti Múzeum osztályaként, majd ismét önállóan kezdte meg működését a Honvéd Levéltárra átnevezett intézmény.
– Milyen a viszony az orosz levéltárakkal?
– Igazából nincs velük különösebb kapcsolatunk. Az 1941 utáni iratok az Orosz Védelmi Minisztérium Központi Irattárában, Podolszkban találhatók. Mint elnevezése is mutatja, a podolszki intézmény nem levéltár, és nem tartozik az orosz állami levéltárak elvileg nyilvános rendszerébe. Az itteni kutatás csak az Orosz Védelmi Minisztérium engedélyével lehetséges, ami igencsak megnehezíti a külföldi kutatók dolgát. A Vörös Hadsereg második világháborús anyagai mellett itt vannak az idegen hadseregek hadizsákmányként begyűjtött dokumentumai is. Külön problémát jelent az a belső rendelet, amely szerint a zsákmányanyagok csak akkor kutathatók, ha azok már le vannak fordítva oroszra.
A nagy mennyiségű német anyagot már lefordították, azonban az olyan kisebb hadseregek, mint a magyar, olasz vagy a román dokumentumainak lefordítására sem fordítók nem álltak rendelkezésre, sem idő.
– Volt már arra példa, hogy magyar kutató bejutott ebbe a legmagasabb szintű irattárba?
– Pár éve a Honvédelmi Minisztérium meghívására Budapesten járt a podolszki irattár vezetője. A tárgyalások során derült ki ez a fordítási feltétel. Ekkor fölvetettük, hogy mi lenne, ha egy oroszul tudó levéltárosunk kimenne megnézni, hogy egyáltalán mi van ott. Elvileg belementek ebbe, és a kezdeti lépések meg is történtek. Egy munkatársunk, Gruber Mihály kint volt kétszer is Moszkvában Klebelsberg-ösztöndíjjal. Podolszkba csak a második alkalommal tudott eljutni, ahonnan hozott is haza szemelvényeket, de csalódtam, mert többre számítottam.
– Hogyhogy?
– Azt gondoltam, hogy komplett irattárakat vittek ki. Azonban, amit Podolszkban munkatársunknak megmutattak, nagyon töredékes, és annak is egy része a mi levéltárunkból származik, amelyet nálunk fénymásoltak jóval a háború után. Természetesen mindig jöhetnek elő érdekességek, de nagy csodákra ne számítsunk.
– Az 1990-es rendszerváltoztatás előtt mennyire tartotta az aczéli kultúrpolitika fontos intézménynek a Hadtörténeti Intézetet?
– Fontosnak tartották, hiszen az ötvenes években ezért tartották életben. Akkor még inkább a szabadságharcok időszakát dolgozták föl, a Rákóczi-korszakot, 1848-at, 1919-et, a partizánmozgalmat, de dolgoztak az első és második világháború bemutatásán, nyilván szőrmentén, az akkori kurzusnak megfelelően. A Sára Sándor-féle Don-kanyar-film úgy kezdődött, hogy volt egy kerekasztal-beszélgetés, hogy miről fog szólni ez a film, ahol Tóth Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet akkori vezetője elmondta, hogy a magyar királyi 2. hadsereget győzni küldték ki, nem elpusztulni, nem áldozatnak dobták oda. Ebből a nyilatkozatból nagy botrány lett a nyolcvanas évek elején, Tóth Sándort jól megdorgálták, a filmet egy ideig nem is vetítették. Szóval itt nem voltak annyira elvetemültek, és bár nem örültek neki, de engedték Szakály Sándort is kutatni, aki a Horthy-korszak tisztikarát vizsgálta. Addigra – legalábbis a Hadtörténeti Intézet és Múzeumban – belátták, hogy nem lehet lyukakat hagyni a történelemben.
– Az első világháborús magyar csapatok teljesítményét mégsem lehetett optimálisan bemutatni…
– Igazság szerint lehetett volna, de a második világháború kiütötte az elsőt a közvélemény szemében. Egyszerűen kisöpörte a második világháború ezt a témát. A nagy háború idővel csak a nagypapák elbeszéléseiben élt, távoli dolog volt. A második viszont mindenkit elevenen és fájdalmasan érintett. A kutatók, az érdeklődők döntő többsége ma is a második világháborúra figyel, mert izgalmasabbnak tartják, és a személyes érintettség is nagyobb. Az első világháború emlékezete többnyire a napóleoni háborúk távolságába került, bár a centenáriummal kapcsolatos események hatására nőtt az első világháború iránt érdeklődők száma is.
– Megdöbbentő volt arról hallani, hogy az 1950-es években, a Rákosi-rezsim alatt kezdték elégetni, könyvjelzőnek feldarabolni az első világháborús honvédok névsorait, dokumentumait. Mekkora anyag pusztult el?
– Na, ezt tessék elfelejteni! Ez így nem igaz. A Hadilevéltárba annak idején bekerült a magyarországi alakulatok és katonai kórházak első világháborús halotti anyakönyveinek egy része. Az eredeti veszteségi nyilvántartás azonban Bécsben volt, és ott van ma is. A magyarországi halotti anyakönyveket a két világháború között elkezdték kis mutatócédulákra feldolgozni. Az adatokat tartalmazó kartonok itt voltak a Hadtörténelmi Levéltárban az 1950-es évek közepéig, amikor létrehozták a Központi Irattárat, amely a Bem laktanya, az egykori Radetzky laktanya Fekete sas utcai hátsó épületében kapott helyet. A Központi Irattár alárendeltségébe került a Hadtörténelmi Levéltár nyilvántartó alosztálya is, ahol az első és a második világháborús veszteségi nyilvántartókartonokat őrizték. És arra gondoltak, hogy az első világháborús halottak kartonjait már felesleges cipelni, ezért a cédulákat, amelyek a halotti anyakönyvekről készültek, kiosztották a történészeknek jegyzetelőlapnak. Tehát praktikus okokból és nem az ideológiai harc jegyében pusztították el az első világháborús veszteségi névmutató cédulákat, mert nem tartották történelmi értéknek, és feleslegesnek gondolták. A hadkötelezettség felső korhatárát elért évfolyamok katonai nyilvántartókartonjait szintén kiselejtezték. Csak az 1960-as években döbbentek rá arra, hogy a nyugdíjazás miatt fontosak a leselejtezett nyilvántartókartonok adatai, mert azokban a szolgálati idők is benne vannak. Ezért ezt követően a kiegészítő parancsnokságok a legfontosabb adatok feltüntetésével névjegyzéket készítettek a területükön élt hadkötelesekről a szolgálati idő igazolására. Most mi is ugyanígy teszünk, az ötvenes években kiselejtezett első világháborús veszteségi kartonok pótlására elektronikusan is hozzáférhető adatbázist készítünk a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött halotti anyakönyvek és más források alapján a nagy háború befejezésének századik évfordulójára.