Jövök hazafelé a május végi estében, a buszmegállótól a kertkapunk saroknyira van mindössze, és illatra figyelek fel, amely hirtelen szagfélébe vált át. Két csodálatos hársfa virágzik ezen a százlépésnyi szakaszon, s ez az illat kényszerül megütközni a senki által nem ültetett „ecetfáknak” a körgangos proliházak világát idéző keserű odőrjével.
Ahogy koldussoványan ott nyújtóznak a tenyérnyi ég felé, a viceházmesterné gumiabroncsba szorított „virágágyásai” mellett, miközben a hárs habzó levél- és virágmámorának csak önmaga szab határt oly magabiztossággal, hogy még a távolabbi faszomszédokat is önmérsékletre inti.
Az ecetfa szó azért került idézőjelbe, mert bár mindenki annak hívja, még csak „az” sem: bálványfa néven átkozzák erdészek és kertművelők. Kiirthatatlanul pusztít mindent, ahova küldi a végzet, plántát és fát és bokrot, erdőben, parkban, kertben. Az ecetfa meg az a valami, ami itt görbül az ablak alatt, a szakemberek szerint a „torzsás szömörce” névre is hallgat, ezt sem ültettük, mélyvörös bugái most kezdenek díszleni.
Fák között élek, falun és a pesti külvárosban. Otthon és az utcán, a kertekben és a tágabb természetben. Ahogy mindenki más is. Valamikor még azzal a gondolattal is eljátszogattam, hogy ha emlékiratot írnék, álszerényen az ószövetségi Ámós prófétától választanék mottót: „Nem vagyok próféta, sem prófétáknak fia (’tanítványa’), barompásztor vagyok, és vad fügét szedek (’termesztek’ avagy ’vad figével élek vala’).”
Ez a vad „fige” egyébként alighanem azonos az egyiptomiak szent szikomor fájával. Ahogy egyházashetyei „nemes” példányom idei kiszáradásán szomorkodom – amelyet vagy két évtizede komoly gyökérdarabbal pestújhelyi kertünkből plántáltam ide –, nemcsak az deríti a lelkem, hogy Buddhát ennek az egyik őse alatt érte a megvilágosodás, hanem az is, amit Jókai Mór közöl „kertgazdászati jegyzeteiben”:
„A fügefa az a gyümölcsfa-fejedelmek között, ami a velencei dózse a világi uralkodók között.” Zsarnok. Ám azt is tudom, hogy „igazán” soha nem pusztul ki…
Műholdas felvételek szerint kerületünk a „legzöldebb” fertály egész Pest-Budán, de testközelből akadnak búsító-bosszantó botanikai tények. Például itt a szembeszomszéd minden tavasszal csutkára – azaz „csülökcsontformára” – nyírja az utcai akácait, hogy ne kelljen annyit söpörgetnie, a „tanács” által ledugott díszjuharok mindegyikét eszi a fene, látható ok nélkül száradnak, és kertben-utcán mindenütt ott a másik „invazív” átok, az ostorfa.
Mily öröm meglátogatni Kulin Ferenc barátomat nyárelőn Szentistvántelepen: itt az alapítók minden utcát cseresznyefával ültettek végig. De a mi pestújhelyi kertjeink is zömükben szépek, igényesen ápoltak. Minálunk is mindig termettek a gyümölcsfák: cseresznye és körte, alma, meggy és dió.
Volt egy kajszibarackunk, amelyet, hogy, hogy nem, a mészoltó gödör mellé ültettünk (nota bene: házunk építkezésénél a hetvenes évek elején önkezünkkel oltottuk a meszet – orvos és bölcsész értelmiségiek…), ez olyan elképesztő termést hozott minden esztendőben, hogy a Mozgó Világ „gyermekeinek” egész évben innen vitték a lekvárnak valót a palacsintába. Egy-két éve jött el az ideje az újratelepítésnek. A napokban vettem egy szép kis batult.
A fa Isten leleményének gyümölcse: egyszerre maga a természet tárgya és – régiesen szólva – az emberi „szerzés” alanya. Mitológia és költészet, de még „alapanyagként” is merő zsigeri örömforrás: simítsunk végig egy megmunkált dió- vagy vadcseresznye deszkán, könyököljünk rá egy vörösfenyő asztalra a szőlőhegyen, vagy lefekvés és az utolsó pohár előtt – mélyet sóhajtva – tegyük rá a kandalló parazsára az utolsó gyertyántuskónkat…
És vettem én már akácossá romlott szőlőt csak azért, mert a szélén hat kocsányos tölgy birkózott a szőlőhegyet szántogató széllel, no meg telket házzal, mert a középén csodálatos diófa vigyázta a madarak röptét…
És a fa csupa mesemondás. Egyszerre pihentető árnyék és a bizalom forrása: a letört ág is kizöldülhet; a fa a bűnbeesés hívószava is, meg a tudásé is; az okos, azazhogy az utódokra is gondoló hegylakó ember mindig hagy „magfát” („a szebb tenyészésűek közül” „magzás végett”, mondja a Czuczor–Fogarasi), amely újrateremtheti az erdőt, csak legyen pár nyugodt évszázad; és vannak-voltak „jelzőfák” is, némelyikkel ősi pogány (?) eleink szólhattak isteneikhez, utóbb másokon a betyárok egymásnak a csárdák felé vivő poros-akácos-zsandár tiporta úton.
De azt is tudjuk, hogy a hegytetők hatalmas „őrfáinak” ágairól üzentek láncban a régi magyarok, mert tudták, elég egypár óra, hogy a király megtudja Budán, mire készül a tatár Moldova határán. Történelemről üzennek a nemzeti emlékezet „tanúfái”…
Hány „fája” van Rákóczinak…
Egy tölgy Bazin mellett, egy törökmogyoró Romhányban, Dédán egy vadkörte alatt költötte el utolsó estebédjét, Akarattyán egy szilfa alatt állt oda a nemzet „akarattya” mellé…
A nagyenyedi két fűzfa…
Hát Petőfi hány bükk vagy kőris vagy öreg akác lombsátoros árnyékában pihent meg kóborlásai során a kis Túrtól Koltóig és a Svábhegytől az Eperjes környéki erdőkig…
Hát a Trianon után a nemzet szíve felé panaszolkodó késmárki fenyvesek és zordan talpon maradó hargitai tölgyek…
A rétyi tanúfáról kedves öreg barátunk, Sylvester Lajos mesélt valahol Mikes szülőhelyén, hogy egy marék makkot dugtak le a földbe a szabadságharc emlékére, hogy aztán ne csak arra, hanem itt, a környéken legyilkolt menekülő német katonákra is emlékeztessen a második világháború után.
Hát a költészet? Arany tölgyei és magányos fűzfája, Vajda jávorfája, Csokonainál A Magánosssághoz „szőkei bikkfái”, Az őszben a „főtt berkenye, a kövér noszpolya és a borzas gesztenye”, a gesztenye virága Tóth Árpádnál „pagoda”, Reményiknél „csillár”, Weöres „első szeretője” kőrisfa volt, József Attila „ezüst fejszesuhanása” és a nyárfa levele egyetlen metaforában, Dsida üszkös trianoni csonkja egyszerre idézi a villámsújtott tölgyet és az égő csipkebokrot… És ne feledjük Nemes Nagy Ágnes leckéjét sem: „Tanulni kell. A téli fákat.”
Amikor elkezdtem „belakni”, eldöntöttem, hogy egyházashetyei kertemben a gyümölcsös és a néhány akácot nevelgető gyepes kertvég között három fának mindenképpen ott kell lennie. Egy tölgynek, egy fűzfának és egy szilnek.
A tölgyet már öregen, azaz meglett ifjúként vettem (vagyonért), évekig kínlódtam vele, amíg egyszer, ki tudja, milyen sugallatra, levágtam egy darabot a tenyészcsúcsából, és egy botanikus tanácsára hosszan bevagdaltam a kérgét. Azóta nő és virul, termi a makkot, uralja a maga terét, és regél a keménységről, biztat az örök élettel, alatta látom a ballagó Arany Jánost – és „falum” Magyarokhoz szóló Berzsenyijét, aki tudta, hogy ezzel a fával nem bír az „éjszaki szélvész”, de jó lesz, ha vigyáz a „gyökereket őrlő” férgekre.
A szomorúfűz igazi jelzője számomra: a „babiloni”. Ahogy „hosszú haja” árnya leng (Arany János szavaival), a 137. zsoltár is itt suttog a szélben: „A Babilonnak folyóvize mellett ott ülünk vala és sírunk vala, mikor megemlékeznénk a Sionról. A fűzfákra felfüggesztjük vala hegedünket, Babilonnak közepette.” Mert nincs hely a vígságos éneknek idegen földön… Ám szól a magyar balladás dal is, a „Megkötöm lovamat…”, az „eloldom” lovamat…
És valahol a távolból a melankolikus nyírségi homokból felsejlik egy öreg fűz is, „akit” a magány és a tartás férfiasabbá tesz minden férfiembernél, Krúdy halálközeli erotikus enciklopédiájában, a Napraforgó című regényben.
A szil meg hát…, a szil. Jó pár éve gyümölcsfákat mentem vásálni (ahogy errefelé mondják), és megláttam. És az eladó – láthatta, kiféle-mifélével van dolga – azt mondta: „Minden jó magyar ember kertjében ott kell lennie egy szilfának.” És innen tessenek elolvasni, amit Eötvös Károly ír az akarattyai szilfáról, a Balatoni utazás I. kötetének 61. lapjától (1982-es kiadás). Onnan, hogy: „A magyarnak a szilfa a nemzeti fája…”