Fáj a fának, ha a fejsze megvágja, mondja a nóta. Ez ugyan költői kép, és nem biológiai állítás, de ettől még mi, magyarok komolyan vehetjük. Az animizmus rokonszenves hit, ugyan hatása alatt egy székre sem merünk lelkiismeret-furdalás nélkül leülni. Az utóbbi időben azonban a fa nem a spiritizmus vagy a zöld mozgalom, hanem a politikai ellenállás, tiltakozás egyik szimbólumává vált Magyarországon.
A Városligetben aktivisták láncolják magukat kivágásra ítélt törzsekhez, a világhálóra pillanatok alatt felkerül, ha valahol kettőnél több fát ítélnek halálra, mozgalom indul a hírre, ha lombkoronát csonkolnak, vagy csak tervezik. Ezek az akciók többségükben persze nem a fákért, hanem azok ellen szerveződnek, akik a fákat vágják. És a riadóláncok gyakran célt érnek. A tereprendezők és parktervezők kezében megáll a fűrész, és ez jól van így. Olyan kevés a városi zöld terület, hogy még az ecetfa is védelmet érdemel. Igaz, hogy miközben a kivágásra ítélt fákat egyenként számon tartják, az új telepítéseket senki nem méltányolja, pedig az is értékelendő igyekezet.
A helyzet persze nem ilyen egyszerű.
A favédők éppúgy túlzásba tudnak esni, mint a fairtók. A Római-parton vagy a Városligetben sétálók nemcsak a lombkoronákat látják, hanem a teljes rendezetlenséget is, a koszt, a lepusztultságot, és ilyenkor eszükbe kell jusson, hogy jó lenne ott valahogy rendet tenni. De ezt nálunk általában mástól várják. Valahonnan föntről azt is, hogy rendet tegyen, azt is, hogy jól döntsön, az ő kedvük szerint. A Római-parton ne legyen ár, de gát sem, és ne vágjanak ki még beteg fát sem, de az ne is legyen ott.
Vajon ki a felelős azért a négy emberéletért, amelyet egy viharban kidőlt negyvenméteres fa oltott ki Dombóváron? És ki azért a két életért, amelyiket azon a viharos halálos augusztus 20-ai tűzijátékon veszítettünk el? Az egyikük egy tizenkét éves kislányé volt. És hogy „csak” ennyi, még szerencse, mivel nem egy, hanem több fa dőlt ki azon az ünnepi esten. A kertészeti vállalat talán, amelyik nem ellenőrizte, vágta ki, csonkolta meg időben? Vagy esetleg vannak jó meg gonosz fák? Árnyat, gyümölcsöt, illatot adók, meg emberre zuhanók, allergének, mérgezők?
Minderről a fák mit sem tudnak. Csak élnek, nőnek, majd elkorhadnak, mert ez a dolguk. Nem értik azt sem, miért ölelgetik őket egyszer, miért kárhoztatják, darabolják fel máskor. A fák ugyanis, még ha biológusok állítják is, hogy éjjel alszanak, nem értelmes lények, csak lények. Fogalmuk nincs, miért fészkel a lombjukba az énekes madár, miért kell ősszel lehullatniuk a leveleiket, miért permetezik őket, vagy épp metszik az ágaikat.
Olyan világban élünk, amikor lassan semmi nem azt jelenti, amit évszázadokig jelentett. Ahogy a fának nem fáj, ha a fejsze megvágja, a kutyának sem az, ha nem a kanapén alszik, a macskának, ha nem konzervet, hanem egeret eszik, és a hal mamája sem sír, amikor a gyerekét kifogja a horgász. Vagyis kicsit túl vannak a dolgok gondolva. Igen, legyenek fák, hosszan az utak mellett, mert nincs szebb, mint egy allé, és legyenek a kertben, hogy árnyat, gyümölcsöt adjanak, vagy a parkban, hogy pokrócot leterítve lehessen alattuk piknikezni, és közben élvezni az életet. És legyenek trópusi erdők, hogy tiszta levegővé változtassák, amit mi beszennyezünk.
De ennél talán még fontosabb lenne, hogy ne tegyünk semmit, amivel még több feladatot adunk nekik. Például ne összeszedjük a szemetet – bár az sem baj –, inkább ne szemeteljünk. Mekkora képmutatás, hogy légszennyezési kvótákkal kereskednek a világban! A gazdag megveszi a szegénytől, amit az meg sem termelt!
Inkább úgy kellene élni, hogy a fák azok lehessenek, amire a Jóisten teremtette őket. Olyan lények, amelyek a maguk természetes ritmusa és rendje szerint élnek. És tegyünk így mi is.
Akkor béke lenne – talán.