– Szülővárosából, Salgótarjánból indult a fővárosba a nyolcvanas években. Nehéz volt vidéken érvényesülni?
– Akkoriban Magyarország – legalábbis a könnyűzene tekintetében – egyvárosos országnak számított. Nagyon kevés vidéki zenekarnak
– köztük épp az Eddának – adatott meg a fővárosi, netán országos ismertség esélye. A zenész vagy bármely művész előtt csupán egyetlen érvényesülési lehetőség maradt: ha felköltözik Budapestre. Magam is ezt tettem annak ellenére, hogy a mai napig nagyon szeretem a várost. Gyakran látogatok haza, hiszen ott él édesanyám; a katonaságtól való leszerelést követően mégis rászántam magam a változásra. Ha nem teszem, esélyem sincs arra, hogy életem során azzal foglalkozzam, amiből meg szeretnék élni, és amihez értek. Tettem ezt annak ellenére, hogy Budapesten semmi biztosat nem tudhattam arról, vajon lesz-e esélyem zenei területen érvényesülni.
– Kisebb megszakítással harminc éve nyúzza a húrokat az Eddában, a kettő közötti időszakot a tragikusan elhunyt Kun Péter, ugyancsak nagyszerű gitáros töltötte ki. Mi történt?
– Ha 1991-ben nem hagyom ott az Eddát, Kun Péter soha nem lett volna ott gitáros, s talán ma is élne. Haláláról annyit, hogy versenymotorjával máig tisztázatlan körülmények között végzetes kimenetelű balesetet szenvedett. Zenekari tagságom szüneteltetése pedig azért következett be, mert Pethő Gabi barátommal – aki ekkor már négy éve basszusozott az Eddában – pusztán kalandvágyból elindultunk a világba, hogy kipróbáljuk magunkat. Nagyjából egy évet töltöttem a tengerentúlon, ám mielőtt megvethettem volna a lábam, választanom kellett a családom, illetve az egzisztenciám felépítése között. Ugyanis az akkori házasságomból született kétéves kislányom és édesanyja vízumproblémák miatt nem jöhetett utánam. Végül hazatértem, s úgy gondolom, ez volt a helyes döntés. A második évben sessionzenészként dolgoztam az XL Sisters formációban. E két év kitérő mellékvágánynak nevezhető, majd Kun Peti sajnálatos halála után Pataky Attiláék megkerestek, s azóta ismét együtt dolgozunk.
– Hogyan értelmezzük a „kalandvágyból” vállalt külföldi munkát? A vendéglátóiparba szegődtek muzsikálni?
– Nem, egyáltalán nem vendéglátóztam. Külföldön élő barátunk szeretett volna velünk zenekart csinálni, ezért mentünk utána az Egyesült Államokba. Az akkori információszegény világban ez valóban kalandosnak számított, hiszen nem tudhattuk, mi vár ránk idegenben. Ezt úgy kell elképzelni, mint Petőfit, aki gyalogosan, tanyáról tanyára járta az Alföldet, és azt mesélt, amit akart. Ami a barátunkat illeti, hasonló mesékkel etetett bennünket a nem létező kapcsolatrendszeréről és a helyi csodás körülményekről. Aztán nagyon gyorsan jött a kijózanodás, amikor is ráeszméltem, hogy időnként huszonöt centtel a zsebemben állok itt, a Föld másik oldalán. Bízva abban, hogy majd csak történni fog valami… Történt is persze – haknik, kisebb bulik. Amúgy jó kis tanulópénz, utólag bántam volna, ha kimarad az életemből. Teher alatt nő a pálma, ahogy mondják. És ez nem csupán Amerikára vonatkozik. Sajnálnám, ha nem lehettem volna részese a nagy szovjet turnéknak, hiszen Brezsnyev és Gorbacsov országlásakor kemény idők jártak arrafelé. Olyan helyzeteket éltem meg, mintha doktor Zsivágó történetébe csöppentem volna, s mindez nagymértékben hozzájárult személyiségi és zenei fejlődésemhez.
– Úgy tudni, nemrégiben hívták tehetségkutatóba is…
– Egy húszéves kislány, akit kifejezetten arra a célra alkalmaztak, hogy igyekezzék főképp már ismert zenészeket toborozni a tehetségkutatóba, megkeresett telefonon. Egyik tanulság, hogy odáig jutottunk, immár lasszóval fogják a szereplőket… Másfelől a műsor működtetőinek felelőssége, hogy olyan fiatal gyerekeket hoznak helyzetbe, akik nem járták végig azokat a lépcsőfokokat, amelyek biztosítják személyiségfejlődésüket. Az iskolai képzést vagy az autodidakta tanulást nem lehet kihagyni. A tapasztalatlan, tegnapelőtt még árufeltöltő munkás az ottani stáb rábeszélésére elhiszi magáról, hogy sztár lesz, és olyan jó, hogy fel kellene lőni a világűrbe. Pénzkeresetét rövid időre szerződéssel biztosítják, de csak addig, amíg meg nem jelenik az új széria. És ekkor jön a csalódás: egy-két tényleg tehetséges kivételtől eltekintve rájön, hogy nincs fellövés, nincs világűr. És összeroppan. Ami a meghívást illeti, láttak a Front zenekarral és Berki Tamással, ennek kapcsán vetették fel, nem akarunk-e benevezni. Hiába próbáltam elmagyarázni neki, hogy a nevezett énekes Magyarország élő dzsesszikonja, én pedig harminc éve vagyok az Edda gitárosa, egyszerűen nem értette. Nem sértődtem meg, csak épp a televíziós csatorna jobban figyelhetne a munkatársaira.
– Ehelyett inkább Gitárpárbajt vállalt…
– Ebben csak az a szomorú, hogy minden tizenöt évre jut egy. Az elsőt, a ’86-ost még vinyllemezen hallgattam, a következőnek már részese voltam, akárcsak a tavaly novemberi legutóbbinak. A 2002-es párbaj több komoly résztvevővel zajlott, jó lett volna a harmadikon is ugyanazokkal a kollégákkal mérkőzni. Ennek ellenére fiatal tehetségekkel és színvonalas műsorral léptünk közönség elé.
– Az Edda a nagylemezek tekintetében krisztusi korba vagy inkább sorszámba lépett. A rock mint stílus maradt. Harminchárom album nem hordozza magában az önismétlés veszélyét?
– Legyünk tárgyilagosak. Bartók óta senki semmilyen új elemet nem talált ki a zenében. Akár fúziós műfajról, akár hard rockról beszélünk, mindenki ugyanazt a néhány skálát, néhány harmóniát használja, legfeljebb a technika változik. Bartók már az Allegro barbaróban kvinteket fogott a zongorán, ami a rockzene alapja. A dzsesszistákkal ugyanez a helyzet: a nekik tulajdonított fél-egész vagy egész hangú skálákat vagy épp a tengelyrendszerben való gondolkodást Liszt Ferenc és kortársai találták ki. Tehát nem alkottunk semmi újat, s ebből az aspektusból önismétlésről van szó. Ugyanakkor egy-egy zenekarnak saját keretein belül, saját magához képest kell találnia újabb utakat, kifejezési formákat. Erre adott a lehetőség, hiszen mi magunk – életkorunk és a környezeti hatások folytán – is változunk.
– Hogyan fogadták az új album dalait az Arénában a márciusi koncerten?
– Speciális extra műsort nyomtunk, s persze a megszokott, kihagyhatatlan dalok is elhangzottak. Egy ilyen monumentális koncertet komoly előkészületek előztek meg. Többek között hosszúra nyúlt próbafolyamat, amelyre a különleges, átlagostól eltérő színpadkép, látvány miatt volt szükség. Maga a műsor is sokkal kötöttebb, fegyelmezettebb volt, hiszen rengeteg dolgot kellett összehangolnunk. Emiatt fokozottabb koncentrálásra volt szükség, s szokásunk szerint csupán az utolsó három nóta előtt ihattuk meg az első pohár whiskyt.