A szüleim nekem azt tanították, hogy vigyázzak a számra, mert ezt vagy azt nem szabad mondani. A hittanórán figyelmeztettek: nem szabad káromkodni. Kisiskolás koromban gyakran rám szóltak tanítóim, tanáraim, hogy mit nem illik nyilvánosan mondani. Még a rendszerváltozás előtt megjelent egy könyv a nyelvi illemről (a második kiadása már a rendszerváltozás után). Hallottam arról, hogy egyik-másik iskolában káromkodásmentes napot, hetet hirdettek. Az Anyanyelvápolók Szövetsége több alkalommal is felhívást tett közzé a közéleti nyelv eldurvulásának megakadályozására.
Egykor a színpad világa a szép beszéd világa volt. Véletlenül sem hangzott el durva kifejezés. A nyelvi durvaság kifejezésére vannak más írói, előadói eszközök. Van még olyan színház, ahol figyelnek erre? Korábban a rádióból és a tévéből távoznia kellett annak, aki véletlenül csúnya szavakat használt (mert nem vette észre, hogy már adásban van). Ma már nem feltétlenül van így.
Megváltozott a világ. Az irodalomban kezdődött. Az irodalom után a színpad világa egyre naturalisztikusabban kívánta bemutatni az alpári nyelvi világot. Van olyan dráma, amelyben az elejétől végéig káromkodnak. Az első, második, harmadik káromkodásnál az emberbe belenyilall valami, azután érdekes változást figyelhet meg magán: megszokja. És már mindegy. Ha pedig az irodalomban „megengedhető” a nyelvi durvaság, akkor nyilván másutt is – gondolták sokan. A rendszerváltozás utáni parlamentben egyes képviselők felszólalása után olykor bekapcsolva maradt a mikrofon, s a jegyzőkönyv mellett a média is rögzítette, sőt továbbadta az akkor hallatott vaskos beszólásokat. Volt, aki így mentegetőzött: „Véletlenül bekapcsolva maradt a mikrofon.” Miért, ha nem marad bekapcsolva a mikrofon, akkor rendben lenne?
És nincs megállás. Ha az irodalomban, a közéletben elmegy, akkor persze a médiában is. Most már nem ügyelnek a filmek fordításánál, hogy enyhítsék a nyelvi durvaságot – durva a világ, durvul a nyelvhasználat, miért kellene azt palástolni? Az egyik televízióban közéleti műsort vezet és bátran, öntelten osztja az észt az a műsorvezető, aki a legocsmányabb káromkodásokat engedte meg magának közösségi oldalán, és véletlenül kikerült egy üzenetváltása műsorvezető kollégájával, amelyben gusztustalan módon tréfálkozik egy politikai szereplőn és annak anyján. Nincs következménye.
Bár a jobb érzésűeknek felfordul tőle a gyomruk, amint megjelenik a képernyőn. Ha már a médiában is lehet, akkor miért ne lehetne a nyilvánosság egyéb terein? Egy közéleti szereplő izgalmi vagy egyéb okból nem kontrollált állapotban csúnya szót mond, a sajtóban nem pontozzák ki, a rádióban és a televízióban nem sípolják ki. Mindezt tovább gerjeszti a közösségi média, ahol különösen névtelenül, ellenőrizetlenül nagyon bátran lehet a legválogatottabb ocsmányságokat mondani.
Itt tartunk most. Védtelenek vagyunk. A jobb családokban a gyermeknek tiltott durva kifejezések – mintegy közösségileg elfogadva – leírva, kimondva, médiában terjesztve vesznek körül bennünket. Kőbányán, ahol felnőttem, egy ilyen jól irányzott vagy véletlenül elejtett kifejezésért könnyen lehetett nagy pofont kapni, sőt azt mondták a kőbányai erős fiúk: a bal kezem kórház, a jobb kezem siralomház. De ma senki nem szól, nem figyelmeztet, csak némán tűr. Hátha elmúlik majd magától ez a borzalmas, szennyezett társadalmi légkör.