November végén kisebb botrányt kavart a magyar sportéletben, amikor a jogászként végzett, szívproblémái miatt visszavonulni kényszerült csatár, Horváth Zsolt néhány csapattársáról beszélt, akik kisebbségi érzéstől hajtva kinézték, sőt akár durvábban is bántak vele egyetemi tanulmányai miatt.
– Szabadidőm tetemes részét fordítottam tanulásra, mind a foci, mind az egyetem nagy energiákat emésztett fel. A tanulás sokszor ösztönzött a focit illetően, mert amikor nem sikerült egy vizsga, a pályán tudtam javítani, ha viszont jól ment az iskola, akkor az pluszlökést adott a játékomnak is.
Ezzel együtt nem gondolom, hogy összefüggés lenne a kettő között, hiszen megnézhetjük bármelyik európai vezető bajnokságot, ott sem diplomás játékosok rúgják a bőrt, csupán magasabb a játék színvonala – mondja el Horváth Zsolt.
A jelenleg is jogászként dolgozó, huszonkétszeres válogatott kapus, Katzirz Béla osztja fiatalabb kollégája véleményét, szerinte erős túlzás az a közvélekedés, hogy a focisták egytől egyig kevéssé műveltek, hiszen ő maga is számos olyan futballistával játszott együtt, akik bár nem jártak ki minden iskolát, mégis „sokkal többet tudtak az iskolát végzetteknél”.
Több lábon
– Személyiségfüggő, hogy ki tud tanulni a futball mellett. Szerencsétlen az általános negatív megítélés és összehasonlítás a „diplomás” sportágakkal, mivel jóval kevesebben vívnak vagy vízilabdáznak az országban, mint ahányan fociznak – jelenti ki Katzirz Béla.
Szakértők szerint valóban igaz, hogy egyfajta természetes kiválasztódás vezeti a profi focistákat a karrierépítés irányába, hiszen a futball még a legszegényebb környezetben is kitörési lehetőséget jelent. A többdiplomás versenyzőket felmutató sportágak esetén azonban lassabban jönnek az eredmények, ezért elvárássá válik a több lábon állás is.
– Jelentős különbség a látványsportok és a vívás között, hogy előbbiek olyan egzisztenciális hátteret biztosítanak, amelyek Magyarországon páratlanok – véli az olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok párbajtőrvívó és emellett a harmadik diplomáján dolgozó Rédli András.
– Ma nem ritka, hogy egy NB II-es futballista havi nettó fizetése kétmillióra rúg, miközben lakásra, autóra és étkezésre nem kell költenie. Hasonló a helyzet egy NB I/B-ben játszó kézilabdázó esetén, aki 300-500 ezer forintot is hazavihet. Ezek az összegek elkényelmesítenek, a sportoló már nem akar több lábon állni, és nem keresi a kihívásokat.
Ezzel szemben egy vívónak csak az olimpia tudja megteremteni azt az egzisztenciális hátteret, amelyre karrierjét építheti. Így az iskola is nagyobb prioritást élvez, hiszen olimpiai érme nem lesz mindenkinek, a 35-40 éves kor azonban mindenképp elkövetkezik, amikor a sportpályafutás után kell kezdeni valamit az élettel.
Kamuti Jenő egy 50-es évek végén, 60-as évek elején dolgozó magyar sportvezetőt idézve úgy foglalta össze a problémát, hogy „addig lesz a magyar sport erős, amíg a sportolók éhesek”.
– Nagyon fontosnak tartom, hogy a sportot és a tanulást együtt művelje az ember. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság is zászlójára tűzte a kettős karrier ápolását, külön programokat készítenek ennek támogatására – teszi hozzá a Nemzet Sportolója címmel kitüntetett, kétszeres olimpiai ezüstérmes vívó, orvos.
A kettős karrierről a Lausanne-i Egyetem már 2013-ban kiterjedt kutatásokat folytatott. Azt találták, hogy a tanulás és a sport kölcsönhatása nagyobb motivációt biztosít mind az edzés, mind pedig az iskolai felkészülés során, stimulálja a versenyzők intellektuális képességeit, és segít a stressz megfelelő kezelésében.
Rédli András saját bőrén tapasztalta meg a kutatás igazságát, mivel a folyamatos versenyhelyzetnek köszönhetően sokkal kevésbé izgult a vizsgákon, de amikor passzív félévében nem tanult rendszeresen, sporteredményei is elmaradtak.
A háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó és jogász, Kiss Gergely szintén hasonló élményekről számol be.
– Volt, hogy a szabadnapomat egész napos tanulással kellett töltenem, de alig haladtam. Máskor viszont tudtam, hogy az edzés miatt kevesebb az időm, és jólesett mozgás után visszaülni az íróasztalhoz. A sport nagyon jól megtanít az idő beosztására. Sok egyetemistán látom, hogy szétfolyik a napjuk, későn kelnek, kávézgatnak, egy sportoló viszont tudja, hogy erre nincs ideje.
Miért bukdácsolnak?
Az Indianai Állami Egyetem és a Duke Egyetem nem véletlenül mutatta ki, hogy az összes sportág átlagában a főiskolai sportolók kiváló tanulmányi eredményeket érnek el. Az időmenedzsmenthez szokott sportoló diákok ugyanis jobban kezelik a szülői felügyelet és a napi tanulási kötelezettség nélküli szabadságot.
Ahogy Michael Gillespie, a Duke Egyetem professzora fogalmaz, a hallgatók tanulni, aludni, sportolni és szórakozni tudnak az egyetemi évek alatt, ám „hacsak nem a Kriptonon születtek, a négyből mindössze háromra marad idejük”.
Akkor miért bukdácsol mégis számos sportoló? Az Arizonai Állami Egyetem kutatása szerint a csapatsportágakban – különösen az amerikai futball esetén – azért, mert ez a negatív követelmény számít „menőnek”. Az egyén hiába lenne képes jobb eredmények elérésére, mivel úgy látja, hogy csapattársai nem érdeklődnek a tanulmányok iránt, ő maga sem tesz erőfeszítéseket.
A folyamat pedig gyorsuló negatív spirállá változik, amelynek következményeként 2015-ben több mint húsz amerikai egyetem keveredett botrányba, hogy fantomkurzusokon fantomjegyeket adtak focistáiknak, hogy azok diplomát szerezhessenek, és profiként öregbíthessék az egyetem hírnevét.
– Kicsit tyúk-tojás esete, hogy az európai focit illetően miért nem alakult ki az az elvárás, hogy legalább edzői papírt szerezzen egy sportoló – fogalmaz Kiss-Nemes Veronika sportpszichológus.
– Pedig a gyerekként sportolni kezdő fiatalok intelligencia-, matematikai, logikai, verbális és mozgási képességeikben is jelentős fejlődésen mennek át, mivel az agyterületek sűrűbb összeköttetésbe kerülnek. Ezek a gyerekek szellemi és fizikális teljesítőképességük maximumát nyújtják, amely azonban a kamaszkor eljöttével, a környezeti hatásoknak köszönhetően sokszor visszaesik.
Ha azonban egy közösség összeköti a szellemi munkát a fizikai teljesítéssel, a sportolók szárnyalhatnak. A Kansasi Egyetem kimutatta, hogy sportolóik jobb tanulmányi eredményeket érnek el, mint nem sportoló társaik, mivel kötelesek legalább öt kreditet teljesíteni minden félévben. És a jó tanulmányi eredmények az egyre erősödő sportteljesítményben is szerepet játszanak.
A tanulmányi előírások Magyarországon sem ismeretlenek. Kiss Gergely és csapattársai például 3,5-es tanulmányi átlag alatt nem mehettek utánpótlásedzésre.
– Be kellett vinnünk az edzőnknek az ellenőrzőnket, és büntetést kaptunk, ha nem volt meg az átlag. Lemaradhattunk meccsekről, kimaradtunk a közös élményből, sikerből, így az egész csapat 3,5 fölött volt – emlékszik a vízilabdázó.
– Ez persze nem jelenti azt, hogy minden vízilabdázó diplomás, de a hagyomány megvan, hogy ne csak a sportvégzettséget keressük. Ráadásul a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején jó 20-25 évig nagyon magas volt a diplomások aránya. A 70-es években még az állatorvosi, jogi és a fogorvosi egyetem divatját éltük, ma már inkább a sportmarketing, -menedzsment, gazdasági szakok, informatika és a műszaki vonal a népszerűbb.
Amit az elit elvár
– A miliő, amelybe a tinédzser gyerekek bekerülnek, meghatározza a tanuláshoz való hozzáállást – teszi hozzá Kamuti Jenő. – Nálunk a vívásban és a csapatsportágak közül a vízilabdában azért van tradicionálisan nagy számú diplomás, mert az elit elvárja. És 15-16 évesen az embernek legalább meg kell ígérnie a sok orvosnak, mérnöknek, közgazdásznak, hogy tanulni fog, aztán már ezen az úton megy tovább.
– Minden sportágban igaz hosszú távon, hogy az értelmesebb, okosabb, pallérozottabb elmével rendelkező sportoló komolyabb sikereket fog elérni. A vívásban pedig ez különösen így van, mert ez sakkjátszma, ahol túl kell járni az ellenfél eszén, és így nagy teret kap a gondolkodás, a koncentráció, amelyet a tanulással is lehet edzeni és karbantartani.
Azt szoktuk mondani, hogy a szürkeállomány minősége és mennyisége egyenes arányban áll a megnyert asszók és az adott tusok számával – magyarázza Rédli András, hozzátéve, hogy éppen ezért hosszú távon a többi látványsportnak sem ártana, ha a játékosok több időt töltenének az iskolapadban.
Kiss Gergely osztja Rédli véleményét, szerinte tízéves távlatban lenne érdemes megnézni, hogy mennyit javulna a magyar foci színvonala, ha előírnának bizonyos tanulmányi átlagot. Horváth Zsolt és Katzirz Béla azonban úgy véli, hogy a futballistáknak a folyamatos csapatelfoglaltságok miatt nem lenne idejük megfelelni a hasonló nappali képzéses iskolai elvárásoknak.
– Kibúvó, hogy a labdarúgók nem érnek rá, mert a vívóknak is legalább annyi feladatuk van – mondja Kamuti Jenő. – Nekünk nem volt szabadidőnk. Mindennap három órát edzettem legalább, hétvégén pedig versenyeztem. Közben végeztem az orvosi egyetemet, ahol az anatómiát, a fiziológiát nekem is meg kellett tanulni.
Kiss Gergely annyit tesz hozzá az időhiányhoz, hogy „szeretettel meghívná” a magyar futballistákat a vízilabda-válogatott olimpiai felkészülésére, amikor naponta két és fél órát töltenek konditeremben és négy órát a vízben, továbbá pszichológushoz járnak. Az olimpiai bajnok vízilabdázók közül többen ugyanis egy-három diplomát szereztek pályafutásuk alatt.
A válasz tehát a sportolók és a továbbtanulás kérdésére valószínűleg az ősi bölcsességben rejlik: kinek mi a fontos, mert arra talál időt. Végül úgyis az eredmény számít, hogy ismét a Nagykörúton utcabálozhasson a magyar közönség a jövő Böde Danijainak és Dzsudzsák Balázsainak minden gólja után.