Bizonyára lehetetlen feladat lenne megbecsülni, mekkora károkat okoztak Magyarország történetében, akárcsak az elmúlt néhány száz évben, a mezőgazdaságot pusztító jégesők. 1757-ben például Szebenre akkora szemekkel hullott a pusztító jég, hogy tönkretette a házak cserepeit.
A váratlan csapás elől a mezőn dolgozók elmenekülni sem tudtak, sokan megsebesültek, némelyek bele is haltak sérüléseikbe. Cserei György hosszasan sorolja Diariumában, milyen károkat okozott ebben az esztendőben a szokatlan csapás. Ráadásul – mint írja – iszonyú és gyakori mennykőhullások hallattak mindenfelé.
Az átlagostól eltérő méretű jégdarabokról időről időre máshol is beszámoltak. 1794. május 12-én a bajaiaknak volt rettegnivalójuk, ugyanis tyúktojás méretű darabokkal pusztított a jeges záporeső. De legalább halálos baleset nem történt. 1759 júliusában a Kolozs megyei Magyar-fráta termése esett áldozatul a borzalmas jégverésnek.
Cserei György beszámolója szerint a kisebb jégdarabok is lúdtojás méretűek voltak, ám a nagyobbak akkorák, mint a kősó. Réthly Antal e különös esetre vonatkozóan időjárás-történeti monográfiájának lábjegyzetében jegyezte meg, hogy ez túlzás lehet, ugyanis a sóbányászoknak Erdélyben nyolcvan-kilencven font súlyú tömböket kellett termelniük. Az pedig lehetetlen, hogy a felhőkből ekkora jégdarabok hulljanak. Talán inkább már az elaprózódott sótömbökre gondolhatott a feljegyzéseket készítő Cserei György.
Ezerhétszázötvenkilenc július 13-án a Szilágy vármegyei Krasznán is szokatlan méretű jegeket láttak a lakosok. Egyik-másik olyan volt, mint „egygy jó nagyocska fatányér” – legalábbis a Magyar Hírmondó így tudósított róla.
Mintegy harminc centiméter átmérőjű darabok hullhattak az égből, aminek nem is maradt el a következménye: a háztetők zsindelyét mind tönkretette a jégverés, de még a református templom kakasát is elverte. A kisebb jószágokat elpusztította, és a szabadban dolgozókat sem kímélte, „kinek fülét, kinek karját, kinek orrát öszsze törte”.
Más alkalmakkor az égi csapás formája volt szokatlan. Az emlékezetes 1730-as besztercei jégverésnél például feljegyezték, hogy nem kerek jégdarabok hulltak az égből, hanem téglatest alakúak. Ahogyan írták: hosszúkások és négyszögletesek voltak a nagy pusztítást okozó égből aláhulló jegek.
És jó néhány más esetben is észlelték már a jégszemek szokatlanságát. 1726. április 14-én Késmárkon Georg Buchholtz tanár úr a virágvasárnapi szentmiséről a templomból jövet arra lett figyelmes, hogy a tanítványai által hozott jégdarabok egészen különlegesek: körülbelül mogyoró nagyságúak voltak, de belül a szerkezetük egészen lukacsos és laza. Ilyet korábban még nem látott arrafelé senki.
Máskor a jég hatalmas mennyisége okozott gondot. 1776. július 18-án a Szepes vármegyei farkasóciak és ruszkinóciak tapasztalhattak szörnyű állapotokat. Az égből hullott jég 11-14 centiméter magasságban borította a földeket a vihar után. Alighanem minden veteményt tönkretett ez a váratlan esemény.
Ugyanilyen katasztrófát észleltek Ugocsa és Szatmár vármegyékben 1787 júliusának közepén. A Pressburger Zeitung beszámolója szerint a legkisebb jégdarabok is tyúktojás méretűek voltak, de ennél lényegesen nagyobbak, csaknem két és fél kilósak is pusztították a vidéket.
Természetesen az is nagy kárt okoz, ha a jég vastagon áll a földeken, de ha egy szokatlan hideghullám miatt el se olvad, az még nagyobb baj. Volt már példa erre is. 1780-ban Aradban, Bácskában, Kolozs megyében sokfelé találkozhattak a jégverés szörnyűségével. Augusztus 13-án a Magyar Hírmondó szerint Kapustól Gyuláig annyi jég esett, hogy öt napig nem olvadt el.
S hogy nem teljesen hírlapi kacsáról van szó, azt az is bizonyítja, hogy fönnmaradt Nagy György vámbérlő kérvénye a marosvásárhelyi tanácshoz, engedjék el a bérlet egy részét. És a városi tanács bölcsen így is tett. Tudták, hogy a jégkár kivédhetetlen, szörnyű elemi csapás.