Egy évtizede ámultan nézegethetjük az M1, M7 és M0 autópályák találkozásánál félbehagyott, Tópark elnevezésű óriási szellemvárost, amelyet kiváló üzleti érzékkel sikerült megálmodnia a beruházónak annak idején – az általános gazdasági válság kitörése előtt. Az egybefüggő tömegű épületegyüttes léptéke az Országházéval vetekszik, benne szűk passzázsok haladnak végig, elválasztva egymástól a masszív tömböket.
Az elmúlt években róla készült fotókon és videókon olyan környezet jelent meg, amely tökéletes lenne katasztrófafilmek, disztópikus sci-fik vagy leszámolós akciójelenetek díszletének. Az oly sok ideig félbemaradt épületóriás ugyanakkor nyomasztó és bosszantó látvány volt, hiszen maradandó betonba öntve emlékeztet minket az ország sokáig válságos állapotára, a nagybetűs Üzlet megalomániájára és mohóságára, no és az inkább tőlünk keletebbre fekvő országok félbemaradt, zsákutcás nyomorúságára.
Az évtizedes enyészés a bizonyíték arra: itt bizony téves helyzetértékelésen alapuló, téves léptékű, téves helyen megkezdett beruházás iskolapéldájáról van szó. A kudarc után csak a betonvázak maradtak: az új feladat, az új lecke most arról szól, vajon sikerül-e mégis életet lehelni a behemótba.
Annyi év után most életre kel a halva született projekt: az irodák mellett több lakást alakítanak ki, kereskedelmi funkció is helyet kap, valamint óvoda, bölcsőde, orvosi rendelő is segíti a városközpont jellegű beépítést. Ez a funkcióváltás elkerülhetetlen, a sírból hozzák vissza a fejlesztést.
A majdnem százezer négyzetméternyire tervezett irodaházmonstrum, messze túl a főváros határain, húsz kilométerre a Clark Ádám tértől ma piacképtelen, viszont nagyobb lett az igény a lakásokra. A beruházó is ebben bízik, és a jó közlekedési adottságokkal, a helyben elérhető bevásárló- és szórakoztatófunkciókkal, kereskedelmi és szociális létesítményekkel szeretné felvenni a versenyt a lakások eddigi kínálatával, elsősorban Budaörsön, Törökbálinton és a XI. kerületben. Az új változatban 55 ezer négyzetméternyi iroda marad, de 350 lakás kerül az épületbe, alattuk üzletekkel és több ezer parkolóhellyel.
Az értékesítés már folyamatban van: az első 210 lakás várhatóan 2018 márciusában lesz kész, az irodákat fokozatosan értékesítik, 2019 végéig a második ütemben pedig további 140 lakást adnak át, valamint a szálloda és a konferenciaterem is meg fog valósulni. Az értékesítést korrekt és információgazdag weboldal segíti, ahol egész alapos képet festenek az elképzelt projektről, ha az ember figyelmen kívül hagyja az olyan mélyenszántó gondolatokat, mint hogy „harmonikus légkör találkozik a sétálóutcák és a belváros kifinomult eleganciájával”.
És akkor itt jut eszünkbe a tíz évig agyunkba égett kísértetváros beton csontvázas rémképe, amely egy atomrobbantás utáni végső ítélet képét idézi, ahol a gépek átvették a hatalmat a jövő emberisége felett…
A Tópark első változata teljes építészeti, urbanisztikai kudarc volt. Most megláthatjuk, hogy a 2017–18-as igényekre átszabott új változat életképes lesz-e. A szándék és a pénz most megint teret enged a lehetőségeknek; kérdés, hogy valóban sikerül-e a sírból visszahozni a beruházást, és visszanyerik-e az emberek bizalmát ezzel az ambiciózus projekttel.
Kínosan pontos egyensúlyozásra lesz szükség, hiszen ha csak lakók érkeznek ide, de a szolgáltatások nem jönnek – vagy a szolgáltatók költöznek ki, de az emberek nem költöznek ki oda –, akkor újra bedőlhet a projekt. Ki fog derülni, mennyire versenyképes egy ilyen, minden településtől elszigetelt, mégis városközpont jellegű kialakítás a belváros és az agglomeráció települési szöveteihez képest.
A jelen állapotokból kiindulva drukkolhatunk annak, hogy ne legyen többé félkész torzó Budapest nyugati kapujában. De az alapkoncepció, hogy a semmi közepén jöjjön létre egy mesterséges városközpont, továbbra sem szerencsés urbanisztikai elgondolás. A funkciók racionális elkülönülésén alapuló, a meglévő épített környezet kihasználásán és az „üres”, természetes, zöld területek megóvásán alapuló, értelmes rendnek kellene működnie városainkban, falvainkban – és azok határaiban is.