– Balatonfüreden született svéd apa és magyar anya gyermekeként Fayköd Mária Zsuzsa néven. Hány éves volt, amikor Regőczi István atya – akivel szoros kapcsolatot tartott fenn a család – felkérte, hogy a kútvölgyi kápolnába szobrokat készítsen?
– Az atya 13 éves koromban meglátta az egyik rajzomat, mely nagyon meghatotta: Mária volt rajta a kis Jézussal. Egy évvel később már szobrokat faragtam a kápolnába. Mély hitű családban nőttem föl. A kommunizmus alatt sok üldöztetésben volt részünk, aminek édesapám is áldozatává vált. Édesanyámmal és testvéreimmel – csodával határos módon – mindannyian kaptunk útlevelet, és 1975-ben elhagytuk az országot. Én csak néhány szerszámot vittem magammal, semmi mást.
Teljes bizalommal
– Még itthon elkezdte a Képzőművészeti Főiskolát, aztán Párizsban elsőre felvették a Beaux-Arts-ra. Különleges tehetsége révén a hatéves iskolát másfél év alatt végezte el, és szobrászdiplomát kapott. Hogyan kezdett új életet?
– A Beaux-Arts-ra azonnal fölvettek, ösztöndíjat adtak, műtermem is rövid időn belül lett. Közben a Sorbonne-on filozófiát és metafizikát tanultam. Visszagondolva nagyon hamar ment minden. Miközben sokat dolgoztam, nyitottam egy saját galériát is Párizsban.
– Miért egyedül?
– Nehezen tűröm a kötöttséget, ilyen… egyedül szaladó vagyok. A galériások azt mondják, hogy ez a szobor jól eladható, csinálj belőle még tízet. Én nem szeretem, ha nekem dirigálnak, mert nemcsak tudom, hogy mit akarok, érzem is, hogy mit kell csinálnom. Bármilyen témát adhatnak, de csak akkor fogadom el a megrendelést, ha érzem, hogy teljes bizalommal fordulnak felém. Egy svájci ismerősöm most azt szeretné, hogy Roger Federerről készítsek egy szobrot. Nincs ellenemre, de ez esetben nemcsak azt akarom megmutatni, hogy ő egy teniszező, hanem valami mást is, valami mélyebbet.
– A „valami más” minden művére jellemző. Hogyan született például a Mozart-szobor, ahol a zeneszerző mögött egy nagy kéz látható, ő pedig éppen előrelép egyet?
– A szobor Párizsnak készült, megrendelésre. Nem akartam portrét készíteni, mert engem az „ábrázolás” csak az esetben érdekel, ha „fel tudom bontani a témát”. Én az adott személy lényegét szeretném kifejezni, Mozart esetében például megmutatni az alkotót, a művészt, aki Isten kezében van, ahonnan az alkotó energia is elindul. A zeneszerző egyik kezének ujjai a hegedű húrjaként folytatódnak, a másik keze pedig a zongorával olvad egybe. Ez a művészetem lényege, a szobraimban azt az energiát fejezem ki, mely folytatódik, és összeköt a mindenséggel. Nekem először sosem a szobor jelenik meg, hanem a gondolat, amelyet ki akarok fejezni. Aztán valahol – nem tudom, hol – feltűnik egy felhő, hömpölyög, majd a gondolat lassan formát ölt, képpé alakul. Néha éjszakákon keresztül csak ezt látom, belemegyek a részletekbe, egy idő után pedig olyan érzésem van, mintha már kész lenne a szobor. De akkor még el kell menni Carrarába, megkeresni hozzá a márványt.
– Láttam egy videóban, hogy hosszan sétál a tömbök között, nézegeti a hatalmas darabokat. Mi alapján választja ki, hogy melyiket szeretné megmunkálni?
– Figyelem őket, aztán egyszer csak észreveszem, hogy az egyik elkezd rezegni. Kapcsolat alakul ki köztünk, és akkor már nem a márványtömböt látom, hanem a szobrot benne. A márvány magában foglalja a negyedik dimenziót, benne van a megkövesedett szerves anyag, tartalmazza a felülről jövő fényt, a kristályokban élő spirituális emlékeket. A kőfaragók egyébként mindig nagyok és erősek, rám ezt nem lehet mondani. Az a különbség, hogy a férfiak izommal dolgoznak, én pedig a lelkemmel is.
Láthatatlan kegyelem
– Miután 1988-ban feladta Párizsban a galériáját, Provence-ba költözött, és Aupsban telepedett le. Miért ott nyitotta meg a szabadtéri múzeumát?
– Több kiállításra is felkértek, ám egy idő után úgy éreztem, hogy mindez nagyon jó, de az utaztatás, a szállítás sok időt visz el. Épp Cannes-ban vettem részt egy tárlaton, amikor felfedeztem, hogy arrafelé milyen csodás a környezet. A zöld természetre, a gyönyörű olajfákra kupolaként borul az ég. Úgy éreztem, ott védve lennék. Találtam egy hathektárnyi területet, éppen olyat, amilyenre vágytam, ahol már harminc éve élek és dolgozom. Az elkészült szobraimat kiállítom a természetbe, ahol rögtön a megfelelő térbe kerülnek. Bárki megnézheti őket, aki eljön hozzám. A műtermemet is szívesen megmutatom mindenkinek. Nagyon egyszerűen, harmóniában élek a természettel. Engem sosem érdekelt a luxus vagy az ismertség.
– Valóban elhúzható műterme van?
– Természetesen van egy „rendes” műtermem is, szép kőből. Egy tanítványom tervezte nekem, aki hűen mindig velem van. A legjobban a természetben szeretek dolgozni. Amikor belekezdtem a keresztút elkészítésébe, rájöttem, hogy a 17 szobrot, az öttonnás márványdarabokat nehéz lesz mindannyiszor állványra rakni és kivinni. Akkor támadt az a gondolatom, hogy milyen jó lenne egy síneken álló műterem. Egyszerre lehetek kint és bent, de a fény miatt is jó megoldás, mert ide-oda húzhatom-tolhatom a szobrokat.
– Több portrét készített márványból, például az édesanyjáról, Diana hercegnőről, II. János Pál pápáról. Mikor találkozott személyesen a szentatyával?
– Először 1983-ban a Vatikánban, majd pedig 2004-ben Lourdes-ban. Nagy megtiszteltetés, hogy ő áldotta meg a keresztút első két szobrát. A portréját apácák felkérésére készítettem Bretagne-ba. Sajnos a szentatya a szobor felavatását már nem érhette meg.
– Nemcsak szobrokat készít, fest és rajzol is. A rózsafüzér titkai című műve – melyen mostanában dolgozik – hová kerül majd?
– Néhány éve a Fülöp-szigetekről kaptam egy e-mailt, melyben azt írták, hogy szeretnének tőlem megrendelni egy Szent család-szobrot, mely olyan nagy sikert aratott, hogy további képeket kértek. Tervbe vették, hogy az alkotásaim számára külön múzeumot is létrehoznak. A rózsafüzér titkain 2020-ig dolgozom, húsz rajzon keresztül mutatom be Jézus történetét.
– Százhatvan éve a 14 éves Bernadette Soubirous-nak 18 alkalommal jelent meg Lourdes-ban Szűz Mária. Azóta milliók zarándokolnak el oda, gyógyulást remélve testi-lelki bajaikra a „fehér hölgytől”. A százötvenedik évforduló tiszteletére olyan keresztút megalkotására kérték fel, mely a mozgássérültek és a tolószékes betegek számára is könnyen megközelíthető. Világhírű alkotása a krisztusi szenvedés és feltámadás misztériumát közvetíti, ennek ellenére a stációk nem a fizikai kínról szólnak. Miért döntött úgy, hogy szelíden és gyengéden ábrázolja a fájdalmat?
– Mert a kegyelem láthatatlan működése elhalványítja Jézus testén a gyötrelem nyomait. Én elsősorban a krisztusi szeretetet szerettem volna megmutatni, hogy hogyan képes átlényegíteni és felemelni a szenvedést. Nem a történelmi eseményeket akartam márványba faragni. Igyekeztem élővé tenni a keresztutat, és az éltető Krisztust belevinni.
– A két és fél-három méter magas szobrok közel száz tonna fehér, carrarai márványból készültek. Az evangéliummal telített keresztút öt évig tartó munka eredménye. A hagyományos 14 stáció helyett – mely Jézus sírba helyezésével ér véget – 17-et ábrázolt. Hogyan tudta elfogadtatni az elképzelését?
– Nem volt egyszerű, de én úgy gondoltam, hogy a szenvedéstörténet lényege Krisztus feltámadása, ezért semmiképp nem akartam, hogy a Lourdes-ba zarándokolók a sírba helyezett Jézust lássák utoljára. Reményt és hitet szerettem volna adni az embereknek. Nálam a XV. stáció, amikor az ember, Mária várja a feltámadást, a XVI. a Feltámadás, és az utolsó az Átlényegülés, amikor a feltámadt Krisztus megjelenik az emmauszi tanítványoknak. Ez mutatja meg, hogy a krisztusi jelenlét, a hatalmas szeretet – bennünk van.
Zarándokok levelei
– A 17 szoborról és azok részleteiről fekete-fehér fotókat is készített. A fotókiállítást 2016 óta már több helyen bemutatták Magyarországon, például Esztergomban, Pannonhalmán, Máriapócson és a határokon túl is. Május 22-ig látható a Szent István-bazilikában a kiállítás. Miért a műtermében és nem a kegyhelyen készítette el a fényképeket?
– A műtermemben nagyon jó felszerelésem, reflektoraim vannak. Mielőtt elszállították volna a szobrokat, mindig lefotóztam őket. Gondoltam, kihasználom az alkalmat, sose lehet tudni. Nagy előny számomra, hogy én tudom, hogy egy-egy szoborban mit akartam kifejezni, mi a lényeg, így azt is, honnan és hogyan kell fotózni. A Béres Alapítvány tette lehetővé, hogy a Lourdes-i keresztutat bemutató nagyméretű fotóimat Magyarországon is kiállítsák. Az alapítvány elnökével, Béres Klárával közös küldetésünknek tartjuk, hogy a szobrokat megmutassuk a magyar embereknek.
– „Egy szobrász számára tollal a kézben ülni a fehér papír előtt sokkal nehezebb, mint vésővel faragni a márványtömböt” – írta a keresztútról megjelent könyv előszavában a lourdes-i kegyhely rektora, aki arra is megkérte, hogy minden stáció mellé írjon néhány gondolatot. Hogyan születtek meg a magyarázó, lélekmelengető szövegek?
– Az volt az én keresztutam! Azt szerettem volna elérni, hogy az emberek felejtsék el a körülöttük lévő világot, és csak egy irányba figyeljenek: Krisztusra. Ezenkívül néhány, a szobrokon látható összefüggésre akartam rávilágítani, megmutatni, hogy mindennek jelentősége van.
– Milyen visszajelzéseket kap a lourdes-i zarándokoktól?
– Gyönyörű dolgokat írnak. Nemrég a kegyhely új igazgatója jegyezte meg, hogy jó lenne kiadni egy könyvet azokból az írásokból és levelekből, melyeket a zarándokok küldenek nekünk. Egy tolószékben élő apáca azt írta, hogy amikor csak lehetősége van rá, megnézi a keresztutat, mert lelki táplálékot jelent számára. Neki elsősorban az utolsó három stáció ad erőt az élethez. A legmeghatóbb történet egy szintén tolószékben élő idős édesanyáról szól. Ez az asszony többször látogatott el a lányával Lourdes-ba, akit az utolsó alkalommal arra kért, hogy azonnal vigye őt a szobrokhoz. Végignézték a keresztutat, majd az édesanya örökre elaludt. Mi ez, ha nem maga a kegyelem?
– Ha valaki öt évig minden napját „Jézussal tölti”, az óhatatlanul hatással van rá, a művészt is formálja.
– Gyerekkorom óta ugyanazokra a kérdésekre keresem a választ, és hűen haladok ezen az úton. A válasz a szobraimban található. Bármin dolgozom is, az alkotásom mindig Krisztusé, mert én a szeretetet, az összekapcsolódást, az univerzális mindenséget akarom kifejezni. Miközben faragtam, folyamatosan néztem, ahogy Krisztus is engem. Azt szoktam mondani, hogy nem én faragtam Jézust, ő faragott engem.