Adott egy világirodalmi remekmű, amelyet a közvélekedés szerint „nem lehet elrontani”. Ehhez képest a Richard Chamberlain-féle 1975-ös feldolgozáson túlontúl érződött, hogy tévéképernyőre készült, 1998-ban Gérard Depardieu kevéssé volt hihető mint sármos és titokzatos Monte Cristo grófja, 2002-ben Jim Caviezelnek már jobban állt a bosszúálló gróf szerepe. A magyar változatot a békéscsabai színház készítette el, szintén kifogásolhatóan adaptálva Alexandre Dumas klasszikusát.
Szomor György és Pozsgai Zsolt musicaljében nehéz olyan elemet találni, ami rendben lenne.
A dalok bár nagyívűek, inkább tűnnek egymás után dobált összevisszaságnak, mint átgondolt csokornak. Ráadásul nem véletlenül slágergyanúsak, tekintve, hogy valódi slágerek újragondolásai. Van itt Volt egyszer egy vadnyugat, Edith Piaf, Csárdáskirálynő és még minden sok minden más, csak zenedramaturgia nincs. Szólók és tömegjelenetek váltják egymást, ahol a legtöbbet a címszereplő énekel, mintha Szomor György már a dalszerzés során tudta volna, hogy saját magára fogja osztani Monte Cristo szerepét.
A szereplők konfliktusai nem duettek során fogalmazódnak meg, mert azok alig vannak, sőt igazán konfliktus sincs, mivel Dumas történetét sikerült annyira leegyszerűsíteni, hogy egydimenziós papírfigurák rohangásznak fel-alá a színpadon. Méghozzá szó szerint, mivel a díszlet egyetlen eleme egy forgószínpad, amely egyszerre szolgál börtönként, hajóként és úri szalonként. Ezzel nem is lenne probléma, ha nem forogna folyamatosan, és emiatt nem kezdene szédülni a néző a látottaktól.
A látványvilágon a Madár tervezte vetítések sem segítenek. Bár az áttetsző fehér vászon sokszor előnyére válik a darabnak, az első felvonás végén a Faria abbé tanítását és Edmond Dantès Monte Cristóvá válását jelző vetítés sokkal inkább ironikus, semmint katarzist előkészítő látványelem. Arról nem is beszélve, hogy hemzseg a tárgyi tévedésektől, tekintve, hogy például 1820 és 30 között Dmitrij Ivanovics Mengyelejev nehezen tudta volna Faria abbé és Dantès tudomására hozni a periódusos rendszert, hiszen ő maga csak 1834-ben született meg.
Papp Janó jelmezei sem tartják túlzottan magukat a kor öltözékéhez, bár empire és biedermeier alapokon nyugszanak, sokkal csiricsárébbak a kelleténél, egyetlen előnyük, hogy a Fejes Kitty jegyezte kevéssé innovatív koreográfiát könnyű bennük táncolni.
Mindezeket a hibákat figyelmen kívül is lehetne hagyni, ha a darab nem ölte volna ki Monte Cristo grófja történetének lényegét: a hibáink felismerését és a megbocsájtást. Szomor György Monte Cristója ugyanis hideg bosszúálló, aki soha nem szembesíti ellenfeleit, hogy miért éri őket utol a csúfos vég. Kimarad a darabból, hogy Faria abbé szeretné, ha Dantès jóra is használná az átadott vagyont, és főként, hogy a megbocsájtás milyen fontos. A végső jelenetben Monte Cristo még attól sem riad vissza, hogy a bebörtönzésében ártatlan következő generációt is megbüntesse. (Más kérdés, hogy nem derül ki, a gróf valóban megteszi-e, mert Szomor zavarosan és logikátlanul, mindössze a jelenlegi flashbacktrendnek megfelelően visszaemlékezéssel zárja a darabot, így a konfliktus lezáratlan marad.)
Érdekes módon a darab minden negatívuma ellenére töretlen közönségsiker. Túl a századik előadásán most éppen Magyarország sportcsarnokait járja körbe és tölti meg rendre, ahogy ezt a BOK csarnokkal is tette november 11-én. Legközelebb Debrecenben és Pécsen lesz látható decemberben.