Őrzök egy régi levelet.
Sokszor terveztem, megírom majd, de a jámbor szándékot valahogy mindig elmosta az idő. Vagy amikor kellett volna, a sok ide-oda költözés során jól elrakva sosem volt kéznél. Most is valamely papírtenger mélyén lapul, amelyet jobb volna felszámolni, mert sosem azt találja az ember, ami épp kellene. De kerek az évforduló, és rég megtanultam a műfaja szerinti körlevelet, amely barátaimmal tett ötven év előtti erdélyi kirándulásunkat dokumentálja. Így hangzik:
„Krisztusban Kedves Testvéreim!
Ambrus Lajos, Kósa Géza, Petróczky István, Székely János, ez utóbbi rokonom, magyarországi diákok az első fizetés előtt állva Erdély szép tájait jöttek megismerni.
Kérlek Benneteket, hogy útjuk során egy tál forró levessel és a szeretet melegével fogadjátok őket.
Hasonló szolgálatra mindig készen állok:
Zitzmann Ferenc kanonok-apát
Nagyvárad-Olaszi, 1968. július 12.”
Székely Jani barátom szerezte a váradi püspökségen szolgáló pap rokonától, hogy az ajánló sorok közös vándorlásainkon segítségünkre lehessenek. Ahol nincs szállás, Jani rokonai és egyéb egyházi szálak, némi fedél alá jussunk, mert pénzünk közvetlenül az érettségi után szűkösen „vala”. Pár órás út után máris Nagyváradon táboroztunk, Zitzmann Gyurka bácsi nyugdíjas kántortanítóéknál, Jani nagyapjáéknál, a Petőfi parkra futó Citrom utcai házban. Négy frissen érett, kisportolt diák a Nagy Életkaland előtt, kicsapva az egy hónaposra tervezett erdélyi csavargásra.
Már az indulással baj volt: Jani nem merte bevallani, hogy nem egyedül, hanem falkában vágunk neki az útnak; édesapja, Székely Jani bácsi kászonjakabfalvi volt. Az utazás előtti napon aztán le is buktunk: mindig szervező és intézkedő anyám gyanútlanul átment Janiékhoz a szomszédba (Szegedi Kiss István utca, előtte Virág utca és az Újvárosi Olvasókör épülete), és megkérdezte: Pirikém, mit küldjek a fiúkkal az útra? Piroska néni alól kifutott a talaj: miféle fiúkkal? És miféle útra?! Másnap menekülve kellett kiosonnunk a gyulai állomásra a hátizsákos turizmus első lépéseinek megtételéhez a vágyott Sarkad, Vésztő, Kötegyán, Nagyszalonta irányban – nem óhajtottunk mi senki terhére lenni, persze, mert tudtuk, odaát még mélyebb a szegénység, és azt is, hogy egész napos jelenlétünk a szíves vendéglátók háztartásán egy tisztes méretű sáskajárással járhat.
Olykori szabadszájúságunkról nem is beszélve – akkoriban, például, a milícián minden állomáshelyünkön kötelező bejelentkezés, távozáskor meg kijelentkezés járta.
De az a régi Várad a csoda volt, és az otthonosság kultúrája. Szent László városa (anyámnak akadt is egy porcelánbonbonierje Nagyvárad Szent László városa felirattal, most Hetyén őrzöm), a Pece-parti Párizs, fürdés a Sebes-Körösben, Ady-múzeum, Rulikowski temető. Mozizás a Petőfi park szélén, itt az amerikai cowboyfilmeket magyar nyelvű aláírással adták.
Zitzmann nagytata történelemórái az olasz frontról, ahol tartalékos hadnagyként szolgált, az erzsébetvárosi örményekről, a székely hadosztályról és elrettentő véleménye az áruló Károlyi Mihályról. Engem érdekelt volna az is, hogyan él(t) akkoriban egy kanonok; ismertem Ady súlyosan osztályharcos és hírhedett glosszáját a papságról, Egy kis séta, amiért háromnapi áristomot kapott. De csak Jani érkezett vissza boldogan az elegáns kiállítású levéllel, amely legalábbis azt sejtette, hogy hasznos és szerencsés utunk lesz.
Az út klasszikus menetirányú volt, noha akkoriban egyáltalán nem divatozott az Erdély-járás; például Székelyföldön is egészen fehér hollók voltunk, különösen csapatostul. Várad, Kolozsvár, Enyed, Nagy-Küküllő mente, Udvarhely, Csík és a Kászonok, visszafelé Vásárhely, Várad, Nagyszalonta, Gyula.
Minden pontjához nehezen fogható élmények fűznek – az ifjúság távolsága és ötven év távlata. Székelyföldön például kétfelé is szakadtunk, ne legyünk senki terhére: Petróczky Pistivel hátunkra vettük a málhászsákot, és egy hétig gyalogosan kóboroltunk faluról falura. Tán legemlékezetesebb időutazásunk Csíkcsatószegre esett: itt fogadott be az akkor 92 éves csatószegi „pap bácsi”, Imre József, miután a Zitzmann-levelet elolvasta. Ismerem, mondta szűkszavúan – s ez volt az egyetlen paplak, ahol a körlevél segítségével szálláshoz jutottunk. (Református parókián vagy az enyedi kollégiumban igen, de oda nem kellett kanonoki levél.)
Ez a plébánia sincs már meg, évtizedekkel később átutaztam a falun, de nem találtam, mert lebontották. Nagyobbacska paplak volt tágas szilváskerttel és egy jókora nyúlketreccel; vendégszobájában egyetlen, magas támlájú réz-ágy, keskeny és kényelmetlen; Pistivel szardíniamódra, „élivel” aludtunk benne. Amikor étkezésre hívtak, a házvezetőnő (a pap bácsi kilencvenéves húga) a konyhában meghúzta a csengő rézvezetékét, amely mechanikus csatlakozású könyökök révén élénk nyikorgással a szobáig vezetett, s az ajtó fölé szerelt rézcsengő a rángatások hatására egyszer csak megszólalt: itt a vacsora! Ez a régi parókia legalább két-háromszáz éves volt.
A „pap bácsi” pedig alacsony, fürge mozgású ember, nagy ellensége a dohányzásnak, az italozásnak pláne,1875 körül születhetett, és az egyedül helyes életvitelről nagy távlatú erkölcstani előadásba bonyolódott; nem is nagyon mertünk rágyújtani. Körbejárta velünk a falut az Olt partjáig, a falu legöregebb emberét meglátogattuk, a legrégebbi székely házat megnéztük, vacsorára gőzölgő nyúlpaprikást kaptunk. (Persze azt nem vallottuk be, hogy napokig alig ettünk, csak olcsó és silány minőségű nápolyit és maximum egy konzervet; őrzöm feljegyzéseimet az útról, ahol külön tétel a napi étrend, amely a semmitől vagy a napokig majszolt borzalmas nápolyitól a töltött csirkéig terjed; utóbbi jó falatok persze csak pár szerencsés ünnepnapon.)
És készülhet az idő leltára is: a körlevél szereplői közül Géza kiváló és nagy hírű dendrológus és tudós férfiú lett, Jani nagyszívű könyvtáros és még kitűnőbb székely ember, Pisti pótolhatatlan és boldog emlékű gyulai körorvos, aki 2016 januárjában drámai hirtelenséggel meghalt. Zitzmann püspöki titkárról kiderült, hogy a romániai békepapi mozgalom erkölcstelen életű oszlopa volt, aki élete során több súlyos pálfordulást is végrehajtott. Szerencsére az ifjúság önfeledt lelkesedésében és zsenge naivitásában utóbbiról mit sem tudtunk, így a világfelfedezés örömével járó közös utazás emlékét a sajnálatos eset sem homályosíthatja el.