A kislányt két férfi kísérte. Hosszasan bolyongtak a környéken, nem találták a fertőtlenítő fürdetőállomást. Egyre idegesebben telefonáltak, a sokadik hívás után Szigeti Annamária azt mondta, maradjanak, ahol vannak, majd ő eléjük megy. A gyereket már messziről észrevette a fejébe húzott sapkájáról. Ahogy közelebb ért, látta, milyen szép a szeme. Azután megérezte a szagot.
Míg végigsétáltak a kórház kerítése mellett, kiderült, hogy a kislányt Viviennek hívják, 15 éves. A fiatalabb férfi az apjaként mutatkozott be, és mindjárt hozzátette: a gyerek visszamaradott, gyenge képességű. Nem is tudta rendesen elmondani, merre járt, kivel volt, amikor két hónapra eltűnt otthonról. Azután egyszer csak hazament. Így. Tele fertőzésekkel, bogarakkal, ki tudja, milyen élősködőkkel. Vettek tetűirtót, rühesség elleni szert, de nem segített. A családsegítőben mondták, menjenek el inkább a fertőtlenítő fürdetőbe.
Míg a pultnál beírták a kislány adatait, az idősebb férfi, aki a gyerek nagyapjaként mutatkozott be, egy perc alatt beavatta az állomás dolgozóit a családi életük titkaiba. Például abba, hogy Vivient nem nekik kellene nevelni, csak az egyik apás hétvége után az édesanya nem jött el a gyerekért. És ennek már kilenc éve.
Mentesítés nullásgéppel
– Ha nem haragszik, most inkább a gyereket szeretném megnézni – vágta el a panaszáradatot Szigeti Annamária. – Vivien, gyere velem!
A vizsgálóban leültette a lányt, felkapcsolta a lámpát, azután mélyen a gyerek szemébe nézett.
– Vivien, megnézem a hajad meg a ruhád. Ezek a csípések apró vérszívó bogaraktól vannak, ezek a ruhádban és a hajadban laknak. Lehet, hogy már nagyon sokan vannak. Akkor ki kell dobnunk a ruhádat. Mindent beleteszünk ebbe a zsákba, úgy mész majd fürdeni. De adunk másik ruhát, meglátod, milyen szépek vannak. Kiválaszthatod, melyik tetszik.
– A kabátot is? Azt ne!
– Sajnos azt is. Keresünk majd valami nagyon jót helyette. Van a zsebedben valami? Telefon? Pénztárca? Kulcs?
A telefont meg a fülhallgatót zárható zacskóba tették, közben a fürdetőállomás munkatársa berakta a tinilány divatos fekete kabátját a fertőtlenítőszeres zsákba, megnézte, milyen márka. Remélte, talál majd valami divatos darabot az adományruhák között, amivel kárpótolhatja a gyereket. De a neheze még hátravolt: meg kell mondani a kislánynak, hogy le kell vágni a haját, mégpedig teljesen. Kopaszra.
A vizsgálat nem tartott sokáig, az öltözékben hemzsegő ruhatetveket azonnal kiszúrta. Azután levette a lány sapkáját. Az találta benne, amit várt. Valójában már az utcán tudta, amikor eléjük ment, mert a tetűfészek szaga jellegzetes. Jól megkülönböztethető a fekély vagy a kukacokkal ellepett seb szagától, vagy a hetek óta nem tisztálkodó emberek kipárolgásától.
A kislány az apja állításával ellentétben nem volt rühes, a hajában azonban óriási tetűfészek volt. Ezzel már nincs mit csinálni. Eljött a pillanat.
Szigeti Annamária öt éve dolgozott a fertőtlenítőállomáson, de mindig nehezen viselte, ha egy nőt a hajától kell megfosztania. Hát még egy gyereket. Ránézett a kislány könnyben ázó arcára, és azt mondta neki, ha most nem csinálják ezt meg, később úgy megkeményedik, hogy a hajhagymákkal együtt jön csak le, és akkor később sem fog visszanőni a haja. Bekapcsolta a nullásgépet, gyors mozdulatokkal lenyírta a gyereket. Egy nagy részen már teljesen összeállt a haj, mint egy bukósisakot, úgy vette le a fejéről. Megmutatta neki, mielőtt a zsákba dobta volna.
– Úristen! – kerekedett el a gyerek szeme.
– Ez volt a hajamban?
Fürdés után összeválogatott néhány ruhát. Kabátot hármat is hozott, közte volt egy olyan márkájú, mint amilyet ki kellett dobni, csak ez fehér volt. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy Vivien örül a fehér kabátnak. A sapkák között talált egy strasszkövekkel ékesítettet.
– Próbáljuk csak meg ezt a szép csillogósat! – mondta neki. – Nahát, hogy neked milyen nagy kerek szemed van! Így sokkal jobban érvényesül az arcod szépsége.
Kimentek az előtérbe, az apa összehúzott szemmel méregette a gyereket.
– Végeztünk? – kérdezte.
– Még nem – lépett elé Szigeti Annamária.
– Azt hiszem, ez a gyerek most megérdemel egy fagyit. Azok után, amiken keresztülment, ez a legkevesebb, ugye, apuka?
Vivien ekkor elmosolyodott, Szigeti Annamária pedig megsimogatta a fejét.
Düh és mosoly
Mégiscsak sikerült. A fertőtlenítő fürdetőből általában mosolyogva mennek el az emberek. Zavartan, dühösen érkeznek, szégyenkeznek, nem tudják, hogyan viselkedjenek. Fürdés előtt sokan kiabálnak, durva sértéseket vágnak az állomás dolgozóinak fejéhez, amelyeket ők többnyire meg sem hallanak. Utána tisztán, fertőtlenítve, átkötött sebekkel, új ruhában, megkönnyebbülve távoznak. A legtöbben mosolyogva, mintha nem csak a ruhájukat cserélték volna ki.
Öt évvel ezelőtt, amikor Szigeti Annamáriát egy másik, hajléktalan embereket ellátó intézményből áthelyezték a fürdetőállomásra, az egyik kollégája azt mondta neki, nehogy elhiggye, amit a kívülállók mondanak az itteni munkáról. Jó, el kell viselni a szagot, és néha a látvány is gyomorforgató, de nem az a lényeg. Bejönnek az emberek gyűrött arccal, rosszkedvűen, minden nyomorukat magukkal cipelve, egy óra múlva kimennek tisztán, üdén, méltósággal és mosolyogva. Ezért mondják a fürdetőre, hogy királyfigyár. Vagy inkább királylánygyár. Merthogy Szigeti Annamáriának elsősorban a hajléktalan asszonyokkal lesz dolga, őket mégsem kísérheti be a fürdetőbe férfi.
Ott maradt tehát, ahonnan nem egy kollégája rövid idő után távozott. Ha valaki csak a fertőzéseket és az élősködőket nézi, akkor tényleg embert próbáló munkahely a fürdetőállomás, különösen a téli krízisidőszakban, amikor tucatjával hozzák az utcáról az embereket a szociális munkások vagy a mentők, mielőtt szállóra vagy kórházba vinnék őket. Szigeti Annamária emlékszik olyan napra, amikor ötven embert fogadtak, az tényleg fárasztó volt. De a végén mosolyogva mentek el.
Valami furcsa játékot űzött vele a sors, mintha gyerekkora óta erre a hivatásra készítette volna elő. Édesapja gyakran ittasan ment haza, olyankor agresszív volt. Kicsi lányként többször is az utcán várták a reggelt édesanyjával az angyalföldi lakótelep házai között. Azután elváltak a szülők, évekig nem látta az édesapját. Legközelebb felnőttként találkozott vele, és a felnőtté válás akkor kezdődött, amikor már egyedül utazhatott a BKV járatain.
Középiskolába Csepelre járt, 16 évesen találkozott először hajléktalan emberrel. A férfi a Boráros tér lépcsőin ült, előtte pohár az aprónak, és koldult. Döbbenten állt, nem akarta elhinni, hogy lehet olyan ember, akinek tényleg nincs már sehová mennie. A barátnője előszedte a táskájából az uzsonnáját, és a hajléktalannak adta. Nem örült neki, de azért elvette.
Azután egyre több hajléktalan ember tűnt fel az utcán. Szigeti Annamária sokszor elfordította a fejét. Titokban attól félt, az egyik földön gubbasztó figurában az édesapját ismeri majd fel, és fogalma sem volt arról, hogy ha ez bekövetkezne, mit mondjon, hogyan segítsen neki.
Nem olvasott ugyan semmilyen kimutatást arról, hogy a válás és az ital kettőse milyen gyakori előzménye a hajléktalanná válásnak, de ösztönösen érezte, hogy ez veszélyes terep, s nagyon sokan így kezdenek lecsúszni. Édesapjának azonban sikerült a munkahelyén kívül hagyni magánéleti keserveit, bent a műhelyben továbbra is a legjobb mikrohegesztők egyikének számított. De hosszú időnek kellett eltelnie, mire erről őszintén beszélgetni tudtak.
Addig Szigeti Annamária parókakészítést tanult Csepelen. A gyakorláshoz valódi hajfonatok érkeztek, nagyrészt Indiából, méteres darabokban. A haj egy része serkés volt. Az oktatók, ahogyan a festést vagy a forgó készítését tanították, azt is megmutatták, hogyan kell eltávolítani a tetvek tojásait. Nem gondolta, hogy egyszer még jól jöhet ez a tudás. Egy nap az édesanyja közölte, ideje besegítenie a háztartásba. Munkába állt, dolgozott kábelüzemben, szoláriumban, banki székházban, présműhelyben.
A 2008-as válság után elbocsátották, egy évig nem talált munkát. Egyszer szólt egy ismerőse, hogy egy hajléktalan embereket gondozó budai központba keresnek embereket.
Mint a hattyúpárok
Új munkahelyén az első dolog, amit elhatározott: a szobákban megszünteti a szagot. Amikor hétvégére volt beosztva, elkérte a helyiség kulcsát, ahol a mosó- és szárítógépek álltak. Összeszedte az emberek ruháit, tisztára mosott mindent, hétfő reggel ropogós, illatos ruhában kezdték a hetet az ápolásra szoruló betegek. Három hónap után eltűnt a szobákat megülő nehéz szag.
Az első időszakban titokban az édesanyjának panaszkodott, hogy nem fogja sokáig bírni. Nem a munka fárasztó, még az olyan extra feladatok sem zavarják, mint a magatehetetlen betegek pelenkázása. De közben az emberek elmesélik, hol siklott ki az életük, miként lettek hajléktalanok. A történeteiken nem tudja magát túltenni.
Végül mégis megtalálta a maga szerepét az elesettek között. Egy alkalommal, mikor a folyosót fertőtlenítette, belebotlott egy kerekesszékben ülő idős férfiba, akinek lefagyott lábait már régebben le kellett vágni.
– András, nem lehet magától dolgozni, itt kell lábatlankodnia? – szólt rá a férfira. Összenéztek, megpróbált szigorú arcot vágni, de néhány másodperc után kirobbant belőle a nevetés. Máskor egy járókerettel nehezen mozgó idős férfi állta útját a folyosón. A járókereten egy Mickey Mouse figura lógott, úgy, ahogyan a kereszt szokott az autók visszapillantó tükrén.
– Mihály, ha ilyen lassan megy előttem, mindjárt ellopom azt az egeret magától, azután futhat utána.
Másnap az idős férfi széles mosollyal az arcán sietve bicegett át előtte a folyosón. Elmenekülök előle, mondta, még képes, és elveszi a Miki egeremet. A kollégák azt mondták, évek óta nem látták az öreget nevetni.
Reggelente, amikor bement, felbolydult a szálló, mint valami méhkas, nevetés, kiabálás követte őt, ahogyan ment szobáról szobára. Amikor bejelentette, hogy másnap szabadságra megy, az idős hajléktalan emberek tiltakoztak, ezt nem teheti velük. Legalább valamelyikük telefonjára felvették volna a hangját, hogy addig se kelljen őt nélkülözni, amíg visszajön.
A hajléktalan emberekkel kialakult közvetlen stílusa megmaradt akkor is, amikor áthelyezték a fertőtlenítő fürdetőbe. Pörölt, tréfálkozott, hangja betöltötte az intézményt. Télen ügyeletet vállalt az éjszakai menedékhelyen, a kollégák csodálkoztak rajta, hogy csaknem az összes hajléktalan ember ismeri őt.
A fürdetőbe néha párok is jönnek. Az utcán együtt élőket sokszor olyan erős kötelék fűzi egybe, amelyet sok házasságban élő ember elképzelni sem tud. Szigeti Annamária szerint olyanok ők, mint a hattyúpárok. A fürdőbe sokszor együtt is bemehetnek, bár nem feltétlenül ugyanazzal a problémával érkeznek. Laci és Ági gyakran együtt jöttek, az asszonyon gyakran volt ruhatetű, fejtetű, a férfi közben mentes maradt az élősködőktől.
– Hogy te milyen undorító vagy – mondta egyszer a férfi. – Hogy lehet az, hogy bennem semmi nincs, benned meg mindig találnak valamit?
– Nagyon egyszerű a magyarázat – szólt közbe Szigeti Annamária. – Ági finom. Jó a vére, a szeretik a bogarak. A magáé nem az, nem kell nekik. Ne hordja nagyon magasan az orrát, mert ilyen egyszerű a magyarázat.
Máskor idős, demens hajléktalan asszonyt hoztak, kerekesszékben kellett betolni a fürdőbe. Nem mindig tudta, hol van, és mi történik vele.
A zuhany alatt egyszer csak felnézett, és azt mondta, engem utoljára az anyukám fürdetett meg.
– Leszel az anyukám? – kérdezte Szigeti Annamáriától.
– Leszek – válaszolta, és megsimogatta a fejét.
A fővárosi fertőtlenítő fürdetőállomás
Hosszú időn át az ÁNTSZ működtette a Váci úton, 2012-ben azonban az intézményt bezárták. A hajléktalanellátásból hiányzó szolgáltatást 2013 áprilisában a Magyar Máltai Szeretetszolgálat indította újra a Gyáli úton, majd öt év után az ingatlant a környéken zajló beruházások miatt át kellett adni. Az állomás végül a dél-pesti Merényi Gusztáv Kórházba költözött, ahol a máltai intézménynek külön bejáratot nyitottak a Zombori utcából.