Megtörtént velem, ami egy előadó számára a legnagyobb rémálom. Konferenciára voltam hivatalos, egy vidéki előkelő szálloda nagyon is reprezentatív előadótermébe. A konferencia megnyitóján mindent elrontottak, minden elromlott (ami elromolhatott). A szervezők nem készültek fel, talán azt gondolták, hogy az a szálloda feladata. A konferencia elején érkezett meg a technikus, és elkezdte beüzemelni a számítógépet. Megkérdeztem tőle, hogy megkapta-e az e-mailben elküldött előadásom anyagát, de úgy nézett rám, mintha a Marsról jönnék, vagy más nyelven beszélnék. Nálam volt az előadás anyaga, föltelepítette a számítógépre.
Az elnökségi asztalnál öten ültünk. A városka potentátjai és az első előadók. A köszöntőt a díszvendégek mondták. Az első fölment a pódiumra, s bele akart szólni a mikrofonba, mire olyan sípolás támadt, hogy az ünneplő közönség a fülére tette a kezét. A sípolás nem múlt el, a köszöntőt nem lehetett hallani. Az első díszvendég sértődötten, senkitől el nem köszönve távozott.
Következett a második díszvendég, a jelenet megismétlődött. A közönség befogta a fülét, a technikus ide-oda kapkodott, a második díszvendég rögtönzött valamit, amit nem lehetett érteni, majd ő idegesen távozott. Ekkor következtem én. Azt már láttam, hogy a mikrofon nem működik, és számítottam arra, hogy az előadásom ppt-je, azaz számítógépes illusztrációja sem fog elindulni. Jól számítottam. Szerencsére én még olyan világban nevelkedtem, amikor az előadó önmagában is képes előadni, mikrofon nélkül, és nemcsak számítógépről olvasva a szöveget.
Nemegyszer fordult elő, hogy a számítógép és a kivetítő valahogy nem tudott találkozni, csak magamra hagyatkozhattam. Tehát félretettem a mikrofont, és elkezdtem fejből az előadást. Csakhogy a technikus közbeszólt, mert ugrált körülöttem, elemet cserélt a mikrofonban, technikai próbát tartott, majd valahogy mégis életre keltette a számítógépet és a projektort. Már az előadás felénél tartottam, amikor felbukkantak mögöttem az előadásomhoz kapcsolódó szövegek és képek.
Hadd szúrjam közbe, hogy a technika rendszerint egyetlen ilyen nyilvános előadáson sem szolgál bennünket. A számítógépet legtöbbször úgy helyezik el, hogy az előadó nem látja a képernyőt, ezért kénytelen a közönségnek hátat fordítva nézegetni a vetítést. A számítógép körül rendszerint annyi vezeték van összecsavarodva, hogy szinte biztosan elesik benne valaki. A távirányító ritka esetben működik. Mindig az elem merül ki, elem pedig nincs. A projektor nem mindig kapcsol be, ha mégis, akkor esetleg kiírja, hogy ki kellene tisztítani. A számítógép rendszerint önmagától rácsatlakozik a helyi hálózatra, és szépen kiírja a vászonra, hogy akkor most frissítsen-e, vagy ne… Jobb esetben ezt sikerül eltüntetni.
De vissza a rémálomhoz. Tehát előadásom felénél elkezdődött a vetítés. Persze ezeket a helyzeteket lehet kezelni, gyorsan átugorjuk az első képeket (slide-okat, ahogy azt „művelt” előadók mondják). Csakhogy a konferencia közönsége nem látott semmit. Ugyanis az emelvényen a pulpitust úgy helyezték el, hogy az előadó se lássa a vásznat, viszont a közönség se lássa a vászon nagy részét. Ekkor segítséget kaptam: néhányan felugrottak, hogy odébb tegyék a pulpitust, amely viszont olyan nehéz volt, hogy még öt emberre volt szükség. És közben tartottam az előadást.
Retorikát is tanítok, hozzá vagyok szokva az efféle közjátékokhoz. Csak azon gondolkodom el, ha a technológia ennyire eluralkodott, és az ember ennyire nem képes követni – mi lesz itt.