Élesen emlékszem arra az édes kis New York-i lakásra, ahol éltél, ott sokkal nagyobb rend volt, mint nálunk – mondjuk, ezzel nem mondtam nagyot –, de te egyedül éltél, nem pedig egy sor különféle méretű családtaggal.
Nálunk most a tacsibaba a legkisebb. Mire nagy keservesen szobatisztaságra szoktattuk, jöttek a lakást felújító mesterek, és akkora sittet csináltak a földszinten, hogy szegényke nem tudott különbséget tenni a kerti talaj és az építési törmelék között. Mindent kezdhetünk elölről. Elhatároztuk, hogy ő lesz az első a családban, akit kikupálunk (értsd: megnevelünk), úgyhogy hatalmas viták közepette nekiálltunk oktatási intézményt keresni, erre ugyanis a múlt héten ráértünk. A konyha megközelíthetetlen volt, a fürdőszoba használhatatlan, a bútorokat pedig műanyag lepel és ujjnyi vastag port fedte. Nagystílű életet kezdtünk élni: folyton eljártunk otthonról – bárhova.
A vita mindjárt az elején elfajulni látszott, a család azonnal leszavazta a szomszéd falu alacsony presztízsű kutyaoviját, ki tudja, oda milyen gyanús korcsok járnak, meg egyébként is, mi ragadna ott rá bolhán kívül? Isten mentsen! Azon vettük észre magunkat, hogy a neten kutyaiskolák sorát böngésszük, hogy megtaláljuk a „eb-Etont”, miközben én végig az úgynevezett tükörmódszer mellett érveltem. Ez a kutya-Waldorf, az alternatív iskola, amely a gazdikat is jó modorra és finom viselkedésre szoktatja, mert ugye, ezt utánozza az eb. Úgy ítéltem meg, hogy ez üdvösen hatna néhány közeli családtagomra – akik a kutya kíséretét ellátnák –, de ők átláttak a szitán, és tiltakoztak.
A döntést elnapoltuk, mert levonultak a mesterek, és megkezdődött a helyreállítás.
De előbb ki kell engesztelni a macskát, aki sötéten gyűlöl minket, mert egy egész hétvégét kellett az emeletre zárva töltenie, hogy ne járja össze a frissen mázolt párkányokat. Hiába bocsátottunk rendelkezésére negyven négyzetmétert (ami gyakorlatilag a két tisztán maradt szobát jelentette), galériát, pihe-puha párnákat, órára beosztott, szórakoztatásáról gondoskodó családtagokat, kacsamájat, lazacos konzervet, Mircit nem lehetett lekenyerezni. Már azon is gondolkodtunk, hogy felvisszük az egeret, aki kihasználta az interregnumot, beszökött, és belemászott az egyik kiszerelt konnektor lyukába. A mai világban, amikor ijesztően fejlődik a gerontológia, mindenki ilyen gyors, problémamentes halálról álmodik.
Az egyetlen jó dolog a festésben az, hogy végre tényleg minden tekintetben rendet lehet tenni a házban. Néhány éve elolvastam Marie Kondo Tiszta öröm című, könyvét, amely a japán rendteremtés művészetéről szól. Kötelezővé tenném minden magyar számára, megfigyeltem ugyanis, hogy a mi nemzetünk gyűjtögetésben az élen jár, és ami még ennél is szomorúbb, mélyen lenézzük a szegényeinket, és tényleg azt gondoljuk (én nem!), hogy szemétre van szükségük.
Kondo kisasszony egyik alaptétele – azonkívül, hogy a tárgyaknak legyen helyük, lehetőleg ott, ahol használjuk őket –, hogy pakolás közben tegyük fel magunknak a kérdést: az a tárgy, amelyet éppen a kezünkben tartunk, örömet okoz-e nekünk? Ha nem, váljunk meg tőle! Ha olyan dologról van szó, ami valaha sokat jelentett nekünk, köszönjük meg neki, de váljunk meg tőle!
Így tehát lelkiismeret-furdalás nélkül kidobtam mindent, ami nem tetszik, nincs rá szükségem, soha nem használtam, és szívem mélyén tudom, hogy soha nem lesz jó semmire. Ami használható volt, azt elajándékoztam: egy csomó háztartási gépet és sportszerszámot, amelyeket csak tévéshopokban használnak nők, a valóságban nem. Minden népi motívumos és kézműveskedő háziasszony által díszített használati tárgyat, három árvaháznak való ruhát; viszont azt, ami csúnya, rossz és használhatatlan volt, szelektíven bár, de lelkiismeret-furdalás nélkül kidobtam. Végül titokban, mert innentől kezdve mindenki jogot formál arra, hogy gyanakodva átnézze a pakkot, mintha én bizony bűnöző lennék. Mert magyar ember nem dob ki semmit, magyar ember inkább összehúzza magát, de felhalmoz. Mircikének igaza van, hogy nem békül: valakit akadályozni a szabad döntésben, megbocsájthatatlan.