Annyira sajnálom, hogy ebben a rovatban csak én jártathatom a számat, és te nem válaszolsz, mert én annyira jót tudnék veletek – veled és a sorozatbéli három barátnőddel – beszélgetni arról, hogy mennyire szerencsés korban élünk, amikor már mi, nők dönthetünk arról, hogy mikor akarunk megöregedni. Dönthetünk úgy is, hogy nem akarunk.
A világ tele van csodálatos, inspiráló nővel, akinek egyáltalán nem számít a kora. Hadd mondjak egy szélsőséges példát: az angol királynő elmúlt 90 éves, és mégsem döntött úgy, hogy mamika lesz, hanem fesztelenül végzi a munkáját, csinos, színes ruhákban jár, és mindig ki van rúzsozva a szája. Sugárzik belőle az erő. Meryl Streep, Anna Wintour vagy – hogy magyar példát is mondjak – Pető Andrea történészprofesszor, vagy Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója. Ki tudja, és kit érdekel, hogy hány évesek, mikor csodálatosak minden tekintetben.
Elég körbenézni az ismeretségi körükben, sok negyven feletti nő csinosabb, mint húszéves korában, és ez nem csak a jómódúakra igaz. Ez egyszerűen azért van így, mert ma Európában a nők 16 és 66 éves koruk között nagyjából ugyanúgy öltöznek – mindenki farmerben és pólóban/blúzban/dzsekiben megy a piacra, hacsak nem hidzsábban. Ez persze nem mindenkinek előnyös, az én 19 éves kislányomnak például határozottan nem, igazi tavasz típus, sokkal jobban állnának neki a fekete helyett a mai dédik pasztellszínei. A spanyol királynő a koronázásán is térd fölé érő szoknyát viselt, ahogy az angol királyi családban mindenki, tehát a húsz éven felülieknek is szabad.
Mára a sajtóból is eltűntek azok a cikkek, amelyek azon keseregnek, hogy negyven felett a nők nem tudnak elhelyezkedni. Ennek nemcsak az az oka, hogy akkora a munkaerőhiány, hogy a patás ördögöt is alkalmazzák, hanem az, hogy a mai ötvenes nőknek olyan a megjelenésük, hogy eszébe sem jut senkinek megkérdezni, hány évesek, a CV-be pedig nem kell beleírni. A kortalanságnak sok oka van. Szerencsés korban születtünk, békében, jó egészségügyi ellátást kaptunk, nem éheztünk, nem estünk át súlyos, testet romboló betegségeken, és ami fontosabb: hiteles egészségügyi elvek mellett nőttünk fel.
A huszadik század elején még elterjedt nézet volt, hogy a nyers gyümölcs és zöldség nem való kisgyereknek, a lázas beteget nem szabad itatni, és negyven év fölött minden év egy újabb kiló, és ennek semmi köze a szalonnához. Az elmúlt harminc évben soha nem feküdtem le arctisztítás és hidratálás nélkül akkor sem, ha vonaton vagy sátorba éjszakáztam, vagy szülészeti őrzőben, és annyit soha nem ittam, hogy ez kimaradjon. Látszik is. Hála istennek, a tudomány már kitűnő módszereket dolgozott ki a konzerválásra, csak ez még olyan tabu, hogy én sem beszélek róla, noha nem vagyok se kivasalva, se felvarrva, se viaszbabává botoxolva, de ha lennék, akkor sem venné észre senki.
Ma még az a közvélekedés, hogy méltósággal kell megöregedni, de ez éppen olyan, mint a karrierizmus. Senki nem tudja megmondani, hogy mi számít annak. Tanító néninek lenni rendben, de igazgatóhelyettesnek már nem? Hajat festeni rendben, a mélyhámlasztás már nem az? Száz felülés naponta rendben, de a császárokkal széttrancsírozott has megműttetése már nem? Azt látom, hogy a korombéli nők, most, hogy végre nem kell kisgyerekekről gondoskodniuk, megtáltosodtak, azt gondolják, hogy az életük hátralévő negyven éve tele van lehetőséggel.
Persze nem vagyunk egyformák, van, aki már most imád az SZTK-ban ülni, de van, aki most éli át élete legboldogabb és legszerelmesebb időszakát. Megint más halálra röhögi magát, hogy milyen hülyék jönnek vele szembe a Tinderen, de legtöbbünknek szakmailag is ez az emelkedés időszaka. Úgy tervezzük, ez csak a kezdet.
Megjegyzem, a görög klimax szó eredeti jelentése az, hogy csúcspont.
És odáig még sok van, és csak felfelé vezet az út.