Még kissé álmosan, de energiával telve belépek a Heim Pál Gyermekkórház főbejáratán.
7.45. Örömmel látom, hogy a főépület unalmas homlokzata végre vidám színeket kapott a közelmúltban lezárult felújítás során. A földszinti sürgősségi váró még szinte üres, a bejárattal szemben található betegirányító pultnál sincsenek sorok. Némi aggodalom fog el, ha ennyire nincs beteg, hogy lesz ebből „életes” helyzetjelentés… Bognár Zsolt osztályvezető főorvos türelemre int: – Tegnap 97 gyereket láttunk el, és mivel influenzajárvány van, ma sem számítunk könnyű napra. – Kicsit megnyugszom, mert ha valaki, hát ő biztosan ismeri itt a dörgést. A most 48 éves főorvos találta ki, szervezte meg és menedzseli 2007 óta a közép-magyarországi régió legnagyobb forgalmú gyermek sürgősségi osztályát. Azt a kórházi részleget, amelynek a hirtelen rosszullétekkel, panaszokkal érkező betegek ellátása a feladata – elvileg. A gyakorlatban azonban, amint ezt hamarosan megtapasztalom, háziorvosok is küldenek ide gyerekeket, akikkel nem tudnak vagy nem akarnak foglalkozni, és a szülők közül is egyre többen eleve ide jönnek csemetéikkel, gondolván, hamarabb sorra kerülnek, hiszen ki van írva, hogy „sürgősségi”.
A betegfogadó ablakoknál ülő szakápolók – szaknyelven a triázs – azonban tetszik vagy nem, szigorú szakmai paraméterek szerint kategorizálják a betegeket, miután kikérdezték őket a panaszokról, tünetekről, és szükség esetén az első vizsgálatokat is elvégezték. Így itt bizony csak azok kerülnek be rövid időn belül a vizsgálóba, akiket sürgősen meg kell néznie egy orvosnak. El senkit nem küldenek, mert a kórház vezetésének az az álláspontja, hogy aki orvosi ellátásért jön, azt vizsgálat nélkül nem lehet el- vagy továbbküldeni. Hogy ez mennyi időt és energiát visz el a valódi sürgősségi ellátástól, mennyire leszívja az orvosok és ápolók energiáját, arról szintén közvetlen tapasztalatokat szerzek nemsokára.
Ám előbb egy rövid, lényegre törő vizit az éjjel, átmeneti megfigyelésre felvett gyerekeknél, „átadás-átvétel” az éjszakásokkal, meg egy kétperces reggeli az osztály kis teakonyhájában: dobozból tej, saját készítésű szendvics magos barna kenyérből, amit a főorvos még otthon dobott össze magának, meg a 11 és 13 éves lányainak, akiket ilyenkor, ha tizenkétórázik, ő visz az iskolába is. Aztán irány a rendelő. A fél, illetve egy év alatti kicsik koruknál fogva eleve elsőbbséget élveznek. Az első mai páciens is egy négyhetes, hányós-hasmenős csecsemő. Alapos kikérdezés, tetőtől talpig vizsgálat, mindössze néhány perc, és meg is születik a döntés: anyának és babának estig mindenképpen bent kell maradnia megfigyelésre. A nap folyamán még vagy négy-öt kisbabát hoznak be hasonló, sokkal inkább a gyermek-háziorvosi, semmint a sürgősségi ellátást igénylő panaszokkal. De jönnek köldökcsonkkezelésre szoruló újszülöttekkel, lázas kicsikkel és olyan gyerekekkel is, akik a szülők saját elmondása szerint napok, sőt hetek óta fájlalják valamelyik végtagjukat. Miért éppen ide és miért most, valóban érthetetlen. Bognár Zsoltnak azonban már a szeme sem rebben.
Állva fogadja a pácienseket, a szülőknek kezet nyújt, bemutatkozik, azoknak a gyerekeknek pedig, akik már ezt megértik, elmagyarázza, mi fog velük történni. „Figyelj rám, légy szíves, elmondom, mit fogok csinálni. Most megvizsgálom a pocakodat, nem szúrlak meg, lazítsd el magad, kérlek” – mondja az öt év körüli hasfájósnak. Vizsgálat közben pedig jönnek a figyelemelterelő kérdések suliról, tesókról, olvasmányélményekről, meg egyszer-egyszer rövid történelemlecke mondjuk arról, hogy szegény Mátyás király csak két évvel csúszott le arról, hogy megtudja: felfedezték Amerikát.
Legyen munkatárs, szülő vagy gyerek, a főorvos mindenkivel halkan, de határozottan beszél, az egész megjelenésében, tartásában, beszédstílusában, viselkedésében van valami katonás. Nem bántóan, éppen csak annyira, amennyire feltűnő az ilyesmi a színes, mesefigurákkal dekorált falak között. Amikor később alkalmam adódik körülnézni a szobájában, megállapítom, hogy jó volt a női megérzésem, mert az egyik polcon tucatnyi harckocsi – vagy, mint a főorvos kijavít: harcjármű – makett sorakozik. Bognár Zsolt nemcsak a történelmet imádja, de különösen a hadtörténetet. Mint megtudom, nem sokon múlott, hogy most nem gyereksebész, hanem katonaorvos mondjuk Portsmouthban a haditengerészetnél, ahol ötödév után nagyjából fél évig sebészkedhetett, és ahová később sebészeti gyakorlatra is visszamehetett volna. Ő azonban inkább az itteni gyermeksebész-gyakornoki állást választotta, kemény havi nyolcezer forintért, ami már ’93-ban sem volt álomfizetésnek nevezhető. Ha az akkori keresetéhez viszonyítjuk a mostani, pótlékokkal együtt valamivel több, mint 300 ezer forintos fizetését, azt is mondhatnánk, megérte maradni. Amennyiben viszont azt is figyelembe vesszük, hogy időközben két szakvizsgát szerzett, huszonhárom évnyi tapasztalat van a háta mögött, és jelenleg egy nagy fővárosi gyermekkórház sürgősségi osztályának a vezetője, a „nevetségesen alacsony” jelzős szerkezet talán kifejezőbb. Nem vagyok persze annyira naiv, hogy azt gondoljam, mindössze ennyi a havi bevétele, bár abban is szinte száz százalékig biztos vagyok, hogy itt, a sürgősségin gyakorlatilag nincs hálapénz.
– Orvosi körökben nem kérdés, hogy aki gyermeksebész lesz, az szegénységi fogadalmat tesz.
A sürgősségi orvosokra pedig ez még inkább igaz. Itt nincs paraszolvencia. Ide az jön, aki szereti a pörgést, képes sok információt rendszerezni, kihámozni belőle a lényeget, és gyorsan dönteni. Az ilyen ember nem fogja magát jól érezni egy átlagos kórházi osztályon, viszont ez nem való annak, akiből ez a fajta habitus, szemlélet hiányzik – mondja olyan lelkesedéssel, hogy nem kétséges, ő erre született.
Az elhivatottság azonban nem elég ahhoz, hogy az ember tisztességesen, ne adj’ isten, értelmiségihez méltó szinten meg is éljen. Még akkor sem, ha nem valami úri környéken, hanem, mint a főorvos, egy ikerházfélben lakik Kispesten, a Wekerlén. Így, annak ellenére, hogy felesége országosan ismert és elismert fül-orr-gégész, Bognár Zsolt még két állami és egy magánszakrendelőben is dolgozik gyereksebészként. S mert neki ez sem elég – na nem anyagilag, hanem mert nyilvánvalóan adrenalinfüggő –, még a katasztrófavédelem doktorszolgálatához (hivatalos nevén a Készenléti Egészségügyi Szolgálathoz) is bedolgozik, havonta kétszer 24 órában, immár tizenharmadik éve. Itt óránként kemény 1500 forintot fizetnek számlára azoknak a speciálisan képzett, egyúttal félelmet nem ismerő orvosoknak, akiket például metró- vagy toronydaru-balesetekhez riasztanak.
– Ötödévben kezdtem el mentőzni, és tizenöt évig csináltam. Ez, meg a doktorszolgálat is egészen más kihívás, és egészen más flow-élményt ad, mint a kórházi munka. Időnként egy többórás, szakmailag is nehéz műtét után is megvan ez az érzés, de egy égett vagy súlyosan roncsolt balesetest élve eljuttatni a kórházba tényleg felemelő tud lenni. Nem gyakori, de éppen elég ahhoz, hogy feltankoljak belőle érzelmileg a rutinmunkás hétköznapokra – magyarázza. S hogy ez a feltöltődés mekkora jelentőséggel bír, a következő órákban értem csak meg igazán.
10.05. Mostantól felgyorsulnak az események, és Bognár Zsolt egy időre skizofrén állapotba kerül. Nem szó szerint, de majdnem: négy órán át felváltva lesz gyermeksebész és sürgősségi orvos. Mivel a földszinten sebészeti szakrendelés is működik, ilyenkor bedolgozik hozzájuk. A sürgősségire viszont csak két kezdő orvost tudott beosztani, ezért közben oda is be kell segítenie. Egyszerre két vizsgáló között osztja meg a figyelmét: itt egy csuklótörött kislányt, ott egy fitymaszűkületes kisfiút, megint itt egy kiszáradásos csecsemőt, megint ott egy fejsérült óvodást lát el, az egyik percben egy négykilós kapálózó kisbaba fekszik pelenkában az asztalon, a másikban egy 15 éves kamaszlány ül ugyanott farmerben és push up melltartóban. Az események olyan tempóban zajlanak, hogy két óra múlva azért imádkozom, legyen végre éhes, és pihenhessünk egy kicsit. De erre még vagy négybetegnyi időt várnom kell.
– Fél óra múlva ugyanitt – mondja a teakonyha felé robogva, és bár fél órán belül visszaérek a gyorsnak gondolt ebédemből, a főorvos addigra már ellátott egy légzési nehézséggel küzdő kisgyereket, akire most a szemközti szobában gépek és ápolók vigyáznak. Következik egy legalább százkilós, óriás gimnazista. Nincs komoly baja, csak egymásnak rohantak az egyik osztálytársával, nem is kap mást, csak tornából egy hét felmentést, aznapra pedig igazolást. – Nem maradhatok otthon pár napig? – kérdezi óvatosan, és a főorvostól nem most hallom először és nem is utoljára a megfellebbezhetetlen választ: – Nem vagy beteg, irány a suli!
Gyors pillantás a számítógép monitorjára: több mint húszan ülnek kint. Ma már másodszor – és szintén nem utoljára – kell türelmet kérnie a hangosbemondón a várakozók nagy száma miatt, a türelmetlenebbek kedvéért hozzátéve, hogy a betegellátás nem érkezési sorrendben történik. Közben folyamatosan jönnek, mennek a betegek. Köszönés, kikérdezés, vizsgálat, diagnózis, leletezés, nyomtatás, kézfogás, jöhet a következő. Milyen naiv voltam, amikor reggel még azért aggódtam, hogyan viselem majd az egész napos gyereksírást, szenvedést, vért és könnyeket. Most már biztos vagyok abban, hogy ezeknél is van rosszabb: a monotónia. Olyan az egész, mintha egy nagy üzemcsarnokban lennék, az orvosok egy futószalag mellett ülnének, amin meghibásodott munkadarabok érkeznek végeláthatatlan sorokban. A szakemberek meghúzzák rajtuk a megfelelő csavart, helyére illesztik az elmozdult alkatrészeket, vagy továbbítják őket egy másik üzemcsarnokba. Ez a munka olyan szinten lélekölő, hogy tényleg lehetetlenség éveken át csak ezt csinálni.
Bognár Zsolt egy perc pihenőt sem tart, pedig van, hogy egyszerre mindkét telefonja csörög (az egyiknek természetesen valamilyen katonai harsonaszó a csengőhangja).
– Tele volt a kezem gyerekkel – mondja, amikor visszahívja a telefonálót, de csak amikor végre lejár a sebészeti szakrendelésen vállalt penzuma, és megérkezik a váltás.
14.30. A főorvos fiatalos arcán először látom a fáradtság jeleit. Pihenésre azonban nincs idő, mert már megint több mint húszan ülnek kint a váróban.
16.50. Kicsit enyhült a nyomás, Bognár Zsolt megenged magának egy rövid kávé- és müzliszünetet. Csak most hívja fel a feleségét háromperces családi információcserére. A tömeg közben lassan oszlik, így van időnk ismét beszélgetni kicsit. Arról a keresztről például, amit egy láncon visel a nyakában, alig észrevehetően.
– Hívő? – kérdezem.
– Ha az ember hosszú időn keresztül ebben a szakmában dolgozik, szerintem nem gondolhatja másként, mint hogy van valaki, aki dönt a dolgokról. Különben nem megmagyarázható, miért van agydaganata egy kétéves gyereknek, vagy miért születik valaki szobanövényként, úgy, hogy soha nem tud magáról. Emlékszik Kende Péter könyvére, aminek az volt a címe: Mik vagytok ti, istenek? Nem vagyunk istenek, de ez nem olyan egyszerű kérdés ám. Ebben a kórházban nagyon sok testileg, szellemileg súlyosan károsodott gyereket látunk el. Időnként elgondolkodom, meddig kell mindent megtennünk, hogy a létüket, ne nevezzük ezt életnek, meghosszabbítsuk. Van olyan kollégám, aki szerint eleve a kérdésfeltevés is eretnekség, de én erre azt mondom: már akkor is istent játszottunk, amikor életben tartottuk ezeket a gyerekeket. Sokszor kérdezik a szülők, kinek ártott az a szegény gyerek, miért méri rá Isten ezt a csapást? Lehet, hogy ez rossz magyarázat, de mi van, ha ő csak egy eszköz, és nem rá méri a büntetést az Isten, hanem a szülőre?
– Már eddig is nagyon sok kis és nagyobb beteget láttam ma itt, vért és könnyeket tömény dózisban. Van még olyan eset, ami megviseli?
– Természetesen. Az egyik, ha bántalmazott gyerekkel találkozom. Ez szerencsére nem gyakori, de megesik, és látom, mennyire kötődik a bántalmazójához. Emlékszem egy testvérpárra, a gyerekeken zúzódások, egyikőjük hátán nagy kiterjedésűek. Kérdezem: „Mi történt veled?”, mire a kicsi azonnal védelmébe veszi a szülőt: „Én tehetek róla. Meg akartam lepni anyáékat, kávét akartam főzni reggel, de levertem a kávéfőzőt.” Mint kiderült, az apja mérgében hátba rúgta a gyereket. Nem tudom, mit tettem volna, ha ott van a rendelőben. A másik, ami nagyon megérint, főleg, amióta magam is szülő vagyok, amikor nagyon rossz állapotú, kilátástalan helyzetű gyerek kerül be hozzánk, és látom, hogy a szülő mi mindent megtenne érte. Én viszont tudom, hogy már semmit nem tehet.
– Mit gondol, mennyiben változtatott a személyiségén az, hogy orvos lett?
– Ha az ember elég sokáig csinálja ezt, mégpedig szívvel, akkor megtanul egyfajta alázatot a betegek és a természet iránt. Fiatal orvosként az ember tényleg mindenhatónak képzeli magát. Aztán jönnek a pofonok az élettől, amelyek megértetik vele, hogy bármekkora tudású, gyakorlatú, nem az. Van egy mondás a gyermeksürgősségi szakmában, ami szerint „ha még nem szúrtad el, az mindössze azt jelenti, hogy nem láttál el elég beteget”. Ez azt is jelenti, hogy fiatalként az ember sokkal bátrabb, mert még nem tudja, mik lehetnek a következmények.
19.05. – Hol tartunk eddig? – érdeklődöm a betegek száma iránt, mert már régóta nem jegyzem.
– Tizenhárom a sürgősségin, huszonkettő a sebészeten – válaszolja, én pedig figyelmeztetem, ne hagyja ki azokat, akiket ugyan a fiatal kollégái láttak el, de kérték az ő segítségét is. – Akkor a két rendelésen összesen hatvannyolc gyereket láttunk el ma, és még nincs vége. – Azt már csak nagyon halkan teszi hozzá: – Azért most már elég volt mára.
– Sohasem gondolt arra az elmúlt huszonöt évben, hogy itt hagyja ezt az egészet?
– Azt, hogy orvos lettem, sosem bántam meg. De egyszer, amikor még a felnőttsebészeti gyakorlatot végeztem, az egyik vezető sebész konzekvensen a földbe döngölt és még a műtőből is kitiltott, majdnem más szakterületet választottam. A másik mélypont 2008 nyarán jött, amikor nem láttam, mi lesz ezzel az osztállyal. Nem volt elég emberünk, nem volt fejlődés. Akkor beadtam a pályázatomat több helyre, de végül beindult a dolog. – Olyannyira, hogy, mint megtudom, a sürgősségit csak mostanában érte el az elvándorlási hullám. Orvosok még nem, de szakdolgozók már mentek el innen külföldre, bármilyen sablonos is, magasabb fizetésért. A többség azonban, talán, mert itt az orvosok és a nővérek döntő része maga magának alakította az elmúlt majdnem tíz évben az osztályt, még kitart.
Bognár Zsolt pedig nem csak azzal igyekszik ebben segíteni őket, hogy – mint egyikőjük fogalmaz – meghallgatja a nyűgjeiket, tanácsot ad, segít, forduljanak hozzá szakmai vagy magánéleti problémával. De olyasmivel is, ami egészen biztosan ritkaságnak számít a magyar kórházakban: a főorvos felkérésére grátisz konfliktuskezelési stratégiát dolgozott ki és már tréningeket is tartott az osztály dolgozóinak a Pozitív Attitűdformálás Közalapítvány. – Azt szeretném, ha minimalizálni tudnánk a vitákat, összeütközéseket a csapaton belül, a társosztályokkal és a betegekkel, illetve a szüleikkel. Mert ezzel üzembiztosabban működhetünk, és a manapság oly sokat emlegetett betegbiztonságot is javítani tudjuk.
19.55. Megérkeznek az éjszakások. Gyors „átadás-átvétel”, vizit a megfigyelőben, egy gyors pillantás a számítógépre. – Még meg sem néztem az e-mailjeimet, pedig többen is választ várnak – említi, mire én arra biztatom, mondja csak azt, hogy a sajtó feltartotta… Leveszem az elvegyülés okán magamra öltött fehér köpenyt, és közben észreveszem, hogy a főorvos gyógyszert vesz be.
– Beteg?
– Még nem, de régebben dohányoztam, és voltak kardiológiai gondjaim. Bármennyire szeretem is, mint látta, ez nem stresszmentes munka.
Láttam bizony, és talán nem is sejti, mekkora megkönnyebbülés számomra, hogy nekem holnap nem kell ide bejönnöm.