Két nőstény – anya és lánya – képviseli az északi szélesszájú orrszarvú néven ismert alfajt, azaz borítékolható e különleges állat kihalása. Néhány korábban elpusztult példány genetikai mintáját őrzik ugyan, de ezekből szinte kizárt, hogy újraépíthető a populáció.
A Sudan néven ismert utolsó hím északi szélesszájú orrszarvút megannyi társával ellentétben nem a varázserejűnek hitt tülkéért lőtték le, hanem elaltatták a fájdalmaktól szenvedő 45 éves állatmatuzsálemet. Pusztulásával lánya és unokája maradt hírmondónak.
„Borítékolható, hogy ez az alfaj eltűnik, újabb lépéssel kerültünk közelebb a kipusztulásához” – kommentálta a helyzetet Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert szóvivője. Az állattenyésztő üzemmérnöki, majd okleveles agrármérnöki diplomát szerző szakember szerint a két északi nőstény és a nagy számban élő rokon alfaj, a déli szélesszájú orrszarvú valamelyik hímje életképes utódot tudna létrehozni, de az már a két alfaj keveréke lenne. Ha csak a természetes úton való szaporodásra gondolunk, akkor kipusztulásra van ítélve az északi csapat.
A San Diegó-i állatkerthez tartozó természetvédelmi kutatóintézet Frozen Zoo (Fagyott állatkert) nevű részlegében a legmodernebb technikákat – mesterséges megtermékenyítés (embriótranszfer) – próbálják segítségül hívni. Az intézetben hosszú évek óta lefagyasztva őrzött – kilenc északi és négy déli – példány teljes génmintáját határozzák meg. Emellett tizenkét északi orrszarvú génjeiből spermiumot és petesejteket szeretnének előállítani, abban a reményben, hogy mesterséges megtermékenyítéssel akár egy déli orrszarvú bérnőstény szervezetében kifejlődhet egy északi utód. Elvileg ugyanis lehet.
A budapesti állatkert arról nevezetes, hogy itt született a világ első mesterséges megtermékenyítéssel (inszeminációval) fogant déli szélesszájú orrszarvúja. A beavatkozásra azért volt szükség, mert a fővárosi intézmény hím és nőstény példánya bár nem voltak rokonok, együtt nőttek fel, testvérként tekintettek egymásra.
Nem akartak párosodni, ezért jött a képbe az inszemináció, amelynek eredményeként 2007. január 23-án világra jött Layla, az első mesterséges megtermékenyítéssel fogant orrszarvú. A második is Pesten született 2008 októberének végén. Az utóbbi években a mesterségesen fogant Laylát mesterségesen próbálják megtermékenyíteni, de eddig nem jártak sikerrel.
Hány példány kell egy faj megmentéséhez? Matematikai statisztikai modellek szerint a kellően változatos génállományhoz néhány száz állatra mindenképpen szükség van, de még néhány tucat egyedből is életképes csoport nevelhető fel tudatos tenyésztéssel. Öt-hat állatból már nagyon nehéz, majdnem lehetetlen újraépíteni egy közösséget. Azért csak majdnem, mert például a ma élő gepárdok öt-hat ősre vezethetők vissza. Ebből a ragadozóból napjainkban alig hétezer példány él szabadon. A még életben lévő gepárdok felét egyetlen populáció teszi ki, amely Afrika déli részén, hat országban él. Az ázsiai gepárdok lényegében kihaltnak tekinthetők, hiszen becslések szerint alig félszáz példány élhet már csak szabadon Iránban.
Az sem mindegy, hogy az imént említett száz egyedből álló állatcsoporton belül milyen a nemek aránya. Ha a csorda kilencven hímből és tíz nőstényből áll, sokkal kevésbé életképes, mint ha nyolcvan nőstényből és húsz hímből állna. És az is számít, hogy az adott fajból megmaradt száz példány milyen fokú rokonságban áll egymással. Ha mindenki mindenkinek közeli rokona, súlyos genetikai rendellenességek léphetnek fel. Erre példa az Északnyugat-Afrikában honos Mhorr-gazella, amely már csak állatkertekben él – néhány éppen Budapesten. Az elsődleges cél az állomány növelése volt, amit Hanga Zoltán szerint nem várt kihívás nehezít: a nőstények rossz anyák, zömük nem foglalkozik a kicsinyekkel – a gondozók jobb híján cumisüvegből táplálják az utódokat. A jelenség hátterében az állhat, hogy genetikailag beszűkült a populáció – a gepárdokhoz hasonlóan öt-hat példányra vezethető vissza a világ kétszáz főt számláló Mhorr-gazella-csapata.
A természetvédelem egyik emblematikus fajaként emlegetett tarvarjú volt az első állat, amely először hivatalos védelmet kapott a történelem folyamán: 1504-ben Leonard salzburgi érsek rendelkezett a madarak védelméről. Ennek ellenére – olvasható a Szegedi Vadaspark honlapján – az Alpokból eltűnt a tarvarjú, csakúgy mint Dél-Európából, majd a Közel-Kelet és Észak-Afrika számos országában is kipusztult. Végül már csak Marokkóban, Szíriában, Törökországban és talán Irakban maradtak fenn kisebb, elszigetelt populációi.
A kritikusan veszélyeztetett fajnak jelenleg ezernél is kevesebb egyede él vadon, sőt számuk folyamatosan csökken. A legfőbb problémát a vadászatuk jelenti, de az élőhelyük rombolása és a mérgezések szintén jelentősen hozzájárulnak a tarvarjak pusztulásához. Jelenleg Európa közel száz állatkertjében – így Szegeden és Budapesten – élnek kisebb-nagyobb csapatokban. Ha nem is eredeti lakóhelyükön, de az állatkertekben szépen gyarapodik az állomány.
Az állatkertek meghatározó szerepet játszanak más fajok megmentésében is – olykor látványos sikerrel teszik ezt. A házi lovak ősének számító ázsiai vadlóból Mongóliában láttak utoljára vadon élő példányokat, de a huszadik század hatvanas éveitől már csak állatkertben élt néhány. Ahogy azt a Lugasban korábban megírtuk, az átgondolt tenyésztésnek köszönhetően 1990 környékén megindultak a visszatelepítések. Az állatkertekben felnőtt példányokat először Európa néhány helyén védett, de az állatkerti körülményekhez képest mégis nagyobb kihívásokkal teli környezetben igyekeztek visszavadítani – ilyen helyszín volt a Hortobágy.
Hanga Zoltán szerint egy-egy állatkert önállóan nem érhet el eredményeket – hiszen nem tud például megfelelő számú elefántot, vadlovat vagy zsiráfot tartani –, ezért regionális, de inkább globális összefogás kell, ahogy ez a vadlovak esetében is történt. A tenyésztési programba vitt állatok általában személyesen találkoznak, de a nagy testű állatoknál előfordul, hogy a hímtől levett spermát juttatják el az akár több ezer kilométerre lévő nőstényhez.
Ha ez kell a fennmaradáshoz, akkor ezt kell tenni.