Régóta hajlok arra a véleményre, hogy a kultúra felvirágoztatásához nem kell más, mint egy jó kis diktatúra. Ennél kedvezőbb háttér csak az álmokban vagy valami ideálvilágban képzelhető el. Nem akármilyen elnyomatás kell persze. Nyilván nem a vérgőzös kezdet, amikor az elnyomottak is legfeljebb sápadt allegóriákat körmölgetnek a tömlöc mélyén önvérükkel, hanem amikor hanyatlani kezd, de ezt még magának sem vallja be.
Amikor még állnak a kulisszák, de mögéjük leselkedve már látni, hogy kopik, romlik, szakad, korhad minden eresztékében. Amikor azért még van valamennyi közpénz az állam kezében, de annak elköltésekor mind bizonytalanabb és megengedőbb, mert a piacon már egyre hangoskodóbbak az igénylők, a korábban kirekesztettek, a cenzúra letiportjai és az öncenzúra lelki nyomoroncai. Amikor a láthatatlan cenzorok zord felmordulásait elnyomják a pénztárfülkék mézes hangzatai.
Ilyenkor találkozik hatalom és kultúra azon a ponton, amelyet a „nemzeti érdek”, „a civil önmegvalósítás szabadsága”, avagy a „közművelődés” bűvszavaival szokás felcímkézni. Azaz az elbizonytalanodó hatalom nemcsak politikai engedményeket tesz, hanem ideológiája is nyitottabbá válik, könnyed vállrándítással lépve túl a maga korábbi polgár- és magyarellenességén. Sőt maradék erejét tüntetően „jóra” használja fel… Az erőszak szervezetei mint a nemzeti közmorál bajnokai…
A mi 1970–80-as éveinken meditálok, sok emlékezetes eseményt és művet idézgetve magamban – ám ezt nem kevés iróniával teszem, hiszen a film vagy a képzőművészet, az irodalom vagy a színház akkori izgalmas és időtálló alkotásai mögött és mellett sok-sok talmiság és álszenteskedés is hangoskodott. Mindkét póluson. Egyetlen példát nézzünk csak, mely a könyvkiadás területéről való, a pártállam kulturális monopóliumának egyik központi intézményéből.
Amikor legutóbbi cikkemben az erdélyi Téka sorozat históriáját bátorkodtam a „nemzeti kód” körébe ajánlani, állandóan ott motoszkált bennem annak a sorozatnak az emléke a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójáról, amelyet a magyar emigrációnak e szakterületen valószínűleg a „legverzátusabb” alakja, Cs. Szabó László a magyar művelődéstörténet legjobb sorozatának ítélt: a Magyar Hírmondó. A Magvető Kiadó vállalkozása.
Az ÁVO-s Kardos György kiadójáé, nyugodtan mondhatjuk: a cellatárs Aczél Györgytől kapott hitbizományáé. Ez az impozáns, három-négy könyvespolcnyi, majd hetvendarabos könyves vállalkozás már szinte a kezdő pillanatában egyszerre keltett botrányt, és vívott ki elismerést.
Bennem mindenképpen. Kicsit még személyemben is érintettnek érezhettem magamat, ugyanis az ötlet gazdája atyai barátom, Mészöly Miklós és fő éceszgébere, legendás tudású évfolyamtársam, fél évszázados cimborám, Szörényi László volt. Meg nem mondanám, hogyan került hozzám Mészöly vállalkozást megalapozó esszéjének gépirata és Szörényi ezt felerősítő cikke, valamint az a mintegy 500 (!) tételes lista, amelyet Magyar tallózó cím alatt ajánlottak a „pártállam kegyelmébe”.
Mészöly felvezető írása egyszerre „némán hangsúlyos” helyzetjelentés és bravúros összefoglalása „az aratás és begyűjtés rögeszméjének”. Kemény Zsigmondot választja kalauzául, aki 1853-ban Az újabb nemzeti könyvtár iránt címmel vonja fénybe azt a „kincshalmazt”, amellyel a múlt üzenni képes a sivár jelennek.
Mészöly idézi a maga két évtizedes jegyzetét (1956 környékéről, amikor Kardos éppen a belügyminiszter hivatalát védi géppisztollyal a felkelők ellen): „Nyomozásra kellene vállalkoznunk – nyomozásra a múltunkban – mai magunk után…”
Ma már megfejthetetlen, hogyan is állhattak szóba Mészöllyel, aki alighanem a legszuverénabb írók egyike volt, s ekkorra már az irodalmi ellenzék központi alakja, az új irodalom mestere. Lehet, hogy Aczél sunyi bekerítő akciója volt ez (is). Emlékszem az „ősz atléta” ajzottságára, ahogy a Városmajorban vagy Kisorosziban szárnyal az első kötet körül, amely aztán valóban szenzáció lett 1978-ban – Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. A botrány akkor tör(hetet)t ki, amikor a sorozat kitalálói, anyagfeltárói és szerkesztői csak a Magvető munkatársainak a nevét olvashatták a kötetben, az övéknek nyomuk sem volt.
Érdemes volna a háttér kikutatása, alighanem egy tipikusan „kései” pártállami „kultúrpolitikai” epizód volna ez – adalékként ajánlanám az Élet és Irodalomban ekkor kirobbantott vitát és öreg barátomnak, Szalay Károlynak Az ezredes című és A Magvető regénye alcímű – nem kis elfogultsággal szövegezett – regényes emlékezését. (Moldova György a maga Kardos-életrajzát kevéssé terheli kulturális és széptani adatokkal…)
Mindenesetre a könyvsorozat pár hónapos válságidőszak után új címen folytatódik, a pesti pletykában mint Magyar hírszerző. Tehát summázva: ott a „orzás” hatalomfitogtató nemtelensége a minden elismerést megérdemlő későbbi fejlemények mögött.
Öröm volt kézbe vehetni Bod Péter Magyar Athenasát, az első magyar nyelvű írói lexikont vagy Eötvös Károly Balatoni utazását, a pannon szellem egyik csúcsteljesítményét, elvirgonckodni a Magyar Eratón meg Ignotus Emma asszony levelein, belemerülni a régi magyar krónikákba, élclapokba, orvoslási zűrzavarokba – de például Karácsony Sándortól A magyar észjárás minden pontján ellentmondott az uralkodó politikai ideológiának, és ugyanez vonatkozik az erdélyi tárgyú kötetekre, a magyar őstörténetiekre és az úgynevezett budapesti pszichoanalitikus iskola dokumentumaira is.
Kardos György 1961-től 1985-ig vezette a Magvető Kiadót. Nem ismertem, soha nem is láttam őt, de a neve mindig szorongást keltett bennem.
Nem hiszem, hogy előkerülnek még konkrétumok azokból az éveiből, amikor a külső és belső elhárítás kat.pol.-os főtisztje volt, az eddig ismertek is eléggé sokatmondóak (meghatározó szerepéről az „összeesküvő” kisgazdapárt elpusztításában 1946–47-ben, az olyan „esetlegességről”, hogy fölöttese volt a dokumentáltan kegyetlen vallató Berkesi Andrásnak, magánéleti rondaságait is idevéve stb.), de azt nem lehet nem tudomásul venni még ma sem, negyedszázaddal a rendszerváltozás után, hogy csaknem minden kiadvány, amely jó értelemben botrányt keltett „anno”, az az ő jóváhagyásával és vállalásaként látott napvilágot.
Mondjuk Illyéstől a bezúzott Szellem és erőszak, amelynek még (állítólag) a kicsempészéséhez is volt köze, az 56 (!) kötetes Magyar gondolkodók az egyik legelső Hamvas Béla-közléssel, a JAK-füzetek brutális kezdő darabjai…
És még egy adalék: a Magyar gondolkodók működtetője barátunk és kollégánk, Szigethy Gábor volt, akinek katonatiszt apját a kat.pol. – Kardos és köre – kergette öngyilkosságba… Kompenzáció, vezeklés?
A Kardos-emlékkönyv szerzőlistája csak azokat döbbentheti meg, akik nem feszengtek és lubickoltak egyszerre a pártállami idők végnapjainak állott vizenyőjében: a borzalmas Gyurkók, P. Szűcsök, Berkesik, Moldovák, Agárdik, Sükösdök mellett Sánta és Bella, Nemeskürty és Szécsi Margit, Dobai és Csorba Győző… Az élen ki más, mint a „magyar ügyek” legharsányabb szószólója, Csurka István?
Viszont az a kedvenc és illusztris szerző, akit elképesztő kiadói előzékenység övezett, Esterházy Péter, mintha „megérzett volna valamit”: kellemes iróniával vihorászta valami kispályás meccs izzadságfelhőjében, hogy inkább elslisszolt valahova külföldre, csak ne kelljen nyomtatásban is elmerengenie az „én íróm” és az „én kiadóm” összegabalyodott birtokos szerkezetein…
És még valami érthetetlen. Kardos iskolázatlan ember volt, nincstelen pesti zsidók leszármazottja. 1950-es letartóztatásakor tárgyairól leltárt vettek fel. Ebben mindösszesen három könyvről történik említés. Volt ott egy kémkedésről és egy háborúkról szóló kötet. Meg a Szekfű Gyula szerkesztette Mi a magyar? Babitscsal, Ravasz Lászlóval, Kodállyal…