Az idei cannes-i filmfesztivál plakátján nyitott tetejű sportkocsijából Anna Karina és Jean-Paul Belmondo hajol össze egy csókra. Godard Bolond Pierrot című klasszikusának jelenete tökéletesen passzol a La Croisette hangulatához: stílusos, szép emberek és az elmaradhatatlan Riviéra-érzés némi nosztalgiahullámmal megbolondítva. Vajon szól-e ma többről Cannes, az A listás filmfesztiválok leghíresebbike, mint a kötelező vetítések közti pezsgőzésről?
A cannes-i filmfesztivált a film-divat-politika szentháromsága dominálja – változó sorrendben. Egy rezervátum, ahol az egyetemes filmművészet működését teljes pompájában csodálhatjuk meg. Jelen vannak a sztárok, akik miatt pénzt költ a mozinéző, a független filmesek és kísérletezők, akik váratlan sikerben reménykednek, és vannak a zsűritagok, akik sokszor érthetetlen szempontok, netán politikai, társadalmi motiváció alapján választják ki a nyertest.
A vörös szőnyegen pedig, ahol annak idején még Brigitte Bardot lépkedett, ma olyan divat- és Instagram-modellek korzóznak, akik ugyan még sosem szerepeltek a filmvásznon, de nagyszerűen mutatnak rajtuk a legújabb haute couture kreációk. Élő videókat osztanak meg arról, hogyan készülődnek a puccos felvonulásra, és látványosan jelzik, hogy melyik márkák szponzorálták megjelenésüket.
Kívülről Cannes egy nagy buli a napfényes francia Riviérán, ahol a gyémánt nyakékeknél csak a jachtok nagyobbak, és ahol hírértékszámba megy, ha egy színésznő (Kristen Stewart, a zsűri egyik amerikai tagja) leveszi tűsarkúját, mert úgy kényelmesebb.
Itt John Travolta a rapper 50 Centtel táncol a színpadon, míg a tánctéren Salma Hayek ropja a kilencvenéves francia legendával, az új hullámos Agnés Vardával. Tény viszont, hogy Cannes rakja fel az év legizgalmasabb filmjeinek egy részét a térképre: teret ad a művészi szabadságnak, így a túlkapásoknak is, és szereti a botrányt.
Idén bemutatták például Gaspar Noé februárban leforgatott drogosfilmjét (Climax), amelyben egy tánctársulat tagjai aljasodnak le a sangríába kevert LSD miatt. Jön az új Godard-mozi, Spike Lee pedig egy fekete rendőrről készített valós történeten alapuló filmet, aki beépült a Ku-Klux-Klanba, és hét évvel ezelőtti botránya után visszatért Lars von Trier is. A dán filmes ellen 2011-ben indítottak eljárást a francia hatóságok, miután az akkori filmfesztiválon olyanokkal viccelődött, hogy megérti Hitlert, szimpatizál vele, és még azt is mondta, hogy „oké, náci vagyok”.
Tavaly zaklatással is vádolta egy csomó munkatársa Von Triert, A ház, amit Jack épített című új alkotásának cannes-i premierjén a nézők tömegével álltak fel, és hagyták ott a mozitermet a brutális jelenetek miatt, amelyekben nőket és gyerekeket bántalmaznak, illetve ölnek meg.
Máskülönben viszont ez a fesztivál is beállt a Hollywoodból kirobbant női egyenjogúság-mozgalomba: múlt szombaton 82 hölgy demonstrált egyenlő fizetésért és azonos megbecsülésért. Színésznők, rendezők, vágók, díszlettervezők és producerek vonultak csendben a vörös szőnyegen, köztük Jane Fonda, Claudia Cardinale, Agnés Varda, Helen Mirren, Salma Hayek, Marion Cotillard, valamint a zsűrielnök Cate Blanchett vezetésével.
Nem véletlenül voltak ennyien, hiszen a fesztivál elmúlt 71 éve alatt összesen 82 női rendező által készített filmet mutattak be a hivatalos versenyprogramban. Ez a versenyfilmek töredéke a férfi rendezők 1680 bemutatott alkotásával szemben.
A néma séta végén beszédeket is tartottak, amelyek kitértek a szexuális zaklatásokra is. Cannes-ban ez kényes téma, hiszen Harvey Weinstein molesztálásainak jelentős része itt történt.
Az idei fesztiválon kampányt is indítottak a zaklatások ellen, röplapokon hívják fel a résztvevők figyelmét arra, hogy ne perverzkedjenek, és még ingyenesen hívható segélyvonalat is létrehoznak az esetleges áldozatok és szemtanúk számára, hogy jelenthessék a zaklatást. A francia és a svéd kulturális miniszterek Cannes-ban jelentették be, hogy pénzügyi programot indítanak a női rendezők támogatására a világban. Idén a hivatalos programban szereplő 21 filmből egyébként hármat rendezett nő.
Az Arany Kameráért folyó versenyben azonban van egy hölgy, akiért szoríthatunk: az első nagyjátékfilmes Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotását nagyon szerették a külföldi kritikusok. Az alkotást múlt szerdán mutatták be a fesztivál Kritikusok Hete válogatásában. Az Egy nap egy negyvenes, háromgyerekes anya (Szamosi Zsófia) napját mutatja be, akinek milliónyi kötelessége mellett egyszerűen nem marad sem ideje, sem pedig energiája arra, hogy a házasságát fenyegető veszélyt is elhárítsa. Vörös szőnyeg, dizájnerruhák és csillogás nélkül.