Wes Anderson szédítő tempójú kutyás posztapokalipszist készített a rá jellemző, összetéveszthetetlen humorral és egyedi látványvilággal, stop-motion animációval. A Kutyák szigete komplex és sok réteget rejtő, bátor felnőttmese.
Persze kutyás animációba csomagolni egy kifejezetten politikus filmet csúnya, kisebbségeket elnyomó világunkról, mindezt megfűszerezni mindenféle japán ízzel – borzasztó ötlet, hacsak nem Wes Andersonnak hívják az alkotót. Anderson ugyanis nagybetűs szerzői filmes, talán az egyetlen olyan kortárs manapság, akinek egy kósza képkocka láttán rávágjuk a nevét, hogy bizony csakis ő rendezhette a filmet.
Neki ugyanis sikerült valahogy átnyomnia a konzumidióta hollywoodi stúdiórendszeren egyedi látásmódját: filmjeinek narratívája, jellegzetes szimmetriája és pasztelles cukorkaszínei senki máséval sem összetéveszthetők.
Munkáihoz ráadásul nem kis nevek asszisztálnak, ami ezúttal sincs másként: Bill Murray, Harvey Keitel, Jeff Goldblum, Edward Norton, Tilda Swinton, Frances McDormand, Scarlett Johansson, Bryan Cranston és Ken Watanabe kölcsönzi hangját a Kutyák szigete ember- és állatkaraktereinek, de még maga Yoko Ono is egy Yoko Ono nevű tudóst szólaltat meg.
A nem túl távoli jövő Japánjában járunk, ahol a kutyák titokzatos vírust terjesztettek el. Megaszaki macskabarát polgármestere ezért egy közeli, szemétlerakóként funkcionáló szigetre száműzi az összes ebet, amíg meglelik az ellenszert – amihez persze nem sok érdeke fűződik. Befogadott távoli rokona, a 12 éves Atari viszont rozzant repülővel megszökik, hogy megkeresse száműzött kutyáját, a küldetésben pedig segít neki egy csapat másik eb.
A szemétszigeten, ahol ezek az állatok nyomorult életüket tengetik, még egy adag férges maradékért is élet-halál harcot kell vívni. Az animáció és a stílus elbűvölő: verekedéskor például a szereplők eltűnnek egy nagy vattafelhőben, de az is irtó vicces, hogy még a tetves-rühes, éhező állatok is demokratikus szavazásra bocsájtják döntéseiket, és civilizáltabban beszélgetnek egymással, mint az emberek.
A Kutyák szigete egyébként az eddigi leghosszabb stop-motion film, és az első animáció, amely megnyithatta a Berlinalét, ahol egyébként el is nyerte az Ezüst Medvét.
Akár a szeméttelepek mocskáról, akár a gyönyörű tájképekről legyen szó, a látványvilág elképesztően gazdag és rétegzett, már-már festménybe illő, amit Alexandre Desplat japán taiko dobokra épülő zenéje valóságos hőskölteménnyé emel. A sűrű vizuális szövetben Hokuszai metszeteinek jellegzetes stílusa keveredik a japán és az angol feliratokkal, miközben osztott képernyős megoldásokon többféle animációs forma is találkozik. Wes Andersont láthatóan Kuroszava Akira klasszikusai is inspirálták.
A Kutyák szigete fejezetekre van osztva, visszatekintések és a nézőhöz intézett kikacsintások szakítják meg a cselekmény folyását. A rendezőtől megszokott aprólékos kidolgozottság, a szereplők egyedisége korábbi filmjeihez képest mintha most hatványozódna. Anderson előző bábfilmje, A fantasztikus Róka úr csak szép lassan, lépésről lépésre indult be, a Kutyák szigete viszont már az első perctől maximális fordulatszámon pörög. Borzasztó sok inger éri a nézőt, rengeteg apró részlet, filmes utalás, szóvicc. Oda kell figyelni.
A film kifigurázza a totalitárius rendszerek természetét, de csak elegánsan, egészen finoman, hiszen azért ez mégiscsak szívmelengető mese az ember legjobb barátjáról, amit az eredeti címben rejlő lefordíthatatlan szójáték (Isle of Dogs, ami kiejtve I Love Dogs, azaz „szeretem a kutyákat”) csak még inkább kiemel. Az ő bátorságukat, hősiességüket és lojalitásukat énekli meg Anderson a kutyák jellegzetes viselkedésének és gondolkodásmódjának szeretetteljes kifigurázásával – hiszen ők az igazi főszereplők.
(Kutyák szigete – amerikai animációs film, 2018. Rendező: Wes Anderson. Bemutató: május 3. Forgalmazó: Fórum Hungary, 101 perc)