Vajon miért hívjuk a nagyon vagy kevésbé használt áruk piacát bolhának? Az elnevezés Párizsban született a XVII. században. Szó szerint marché aux puces, azaz bolhás piac volt, mert az eladásra szánt ruhák többsége bolhákat is tartalmazott.
A közelmúltban volt szerencsém – szombat délelőttönként – belekóstolni ebbe a különleges világba (az asztalok túloldalán), amely kicsit olyan, mint egy párhuzamos, groteszk univerzum.
Közeli barátom családi hagyatékként megörökölt egy padlásnyi „kincset”, ami inkább nevezhető limlomnak. Körülbelül negyven zsák ruha, Rakéta porszívó, három dögnehéz, régi tévékészülék, terítők, gyerekjátékok, „sosem volt szükség rá” díszek, ősrégi konyhai robotgép – az endékából (kivehető ajtós!). És még sok egyéb. Az egész készletből optimista becsléssel is talán egy százalék az, ami használható.
Mi a megoldás? Tovább tárolni, még évtizedekig kerülgetni? A kukába tömni túl sok, az újabb lomtalanítási szabályok szerint a ház elé kitenni nem lehet. Marad a jótékonykodás, felajánlás hajléktalanszállók, gyermekotthonok, karitatív szervezetek részére. Persze, ezekre nekik sincs szükségük. Aztán lehet próbálkozni – ahogy mi is tettük – a bolhapiacon.
Voltunk három napot Újpesten, egyet-egyet Pestlőrincen, illetve Vácon. Csodás árukészletünk miatt az egész piacozást nem vettük túl komolyan, nagy bevétellel nem számoltunk, de, hihetetlen társadalmi tapasztalatokat szereztünk.
Hogy mire számítson, aki kilátogat valamelyik szombat délelőtt mondjuk az újpesti helyszínre? Minden olcsó, és majdnem minden felesleges. Árulnak kilóra rozsdát, szerszám, szögek, illetve kulcs nélküli lakat formájában. Kapható régi érme, szocialista jelvény, ruha, kínai elektromos kütyü, lejárt bérlet.
Bizonyos termékeknél nekem úgy tűnt, hogy sosem adják el, de a választékot kétség nélkül növeli. Ez a sok kacat egyszer bekerül az árukereskedelem körforgásába, és sosem szabadul onnan. Vettek tőlünk egy béna asztali díszt kétszázért, majd később láttam, hogy egy „dörzsölt” konkurens árus volt a vevő, aki ötszázért kínálta tovább. Járt nálunk egy kínai hölgy, a száz forintért árult napszemüveget ötször felpróbálta, aztán le akarta alkudni ötvenre. Mondtam, annyiért nem eladó… Ha már játszunk, akkor játsszunk!
Akadt még néhány érdekes vásárló. Egy ötven körüli férfi megvett egy homokozóba való gyerekjátékot. Kérdezem: „Unokának lesz?” Erre ő: „Á nem, ilyennel játszottam gyerekkoromban, viszem haza emlékbe magamnak.” Egy másik hupikék törpike gumifigurát vásárolt szintén saját használhatatlanságra. Volt egy igen eredeti mondása: ki mit gyűjt, úgy halmozódik. Hát ez nagyon igaz.
Nagy siker volt számunkra az endékás robotgép elpasszolása. Nem gondoltam volna, hogy bárkinek is megtetszik, de ezen a helyen nem érdemes saját előítéleteket gyártani.
Ebből a nagyszerű portékából presztízseladást csináltunk, bár ez csak azért sikerülhetett, mert a férfi felesége otthon maradt. A férj egyértelműen kijelentette, hogy ő ezt most megveszi, bár még nem tudja, hogyan fogja közölni a hírt a kedves feleségével, majd elgondolkodva hozzátette: lehet, hogy titokban elrakja a többi sosem használt háztartási masina közé, természetesen a konyhaszekrény tetejére.
A kekec, kellemetlenkedő néni is megérkezett. Elmagyarázta, ha ő árulná ezeket a ruhadarabokat, kimosná, vasalná, úgy hozná ki a piacra. Kikerekedett szemmel hallgattuk, hiszen száz-kétszáz forintos, jó állapotú, tiszta ruhákról volt szó. Mit is lehetne erre válaszolni? Azt sikerült mondanom, hogy sajnos a macis öblítő elfogyott, ezért a nagy árengedmény. A legnagyobb siker egyértelműen az volt, amikor egy fej nélküli, népviseletbe öltöztetett játékbabát is sikerült értékesítenünk.
Elismerem, némi pimaszság is vegyült az árukészlet eladásába, de tudjuk be ezt a piac szellemének és a portékák értékének. Ha mérleget kell vonni a bolhapiacon töltött fél napokból, végül is volt valamennyi bevételünk, jóízűen meg tudtunk belőle ebédelni a közeli étteremben. De az élmény miatt megérte! Az utolsó nap délután egy óra körül fizikailag és szellemileg is kimerülten pakoltuk a megmaradt kacatokat, közben hallottam egy anyukától a következőt: „Gyere Ronáldó, itt a nénó!”
És a gyerek jött, mi pedig elindultunk haza.