Párizs XV. kerülete jobbközép párti alpolgármesterének, Jean-Manuel Hue-nek már nagy gyakorlata van a párok házasság előtti elővizsgáztatásában. Erre azért van szükség, hogy kiszűrjék azokat, akik hamisan nyilatkoznak kapcsolatukról. Irodájában természetesen ott lóg a francia trikolór, a Marianne-mellszobor hangsúlyos ponton elhelyezve, amely a nagy francia forradalomra emlékezteti a megjelenteket.
Ha ez sem volna elég, akkor még néhány katonakori fotó a „vizsgáztatóról”, amelyek mellett sorakoznak a kitüntetései. Természetesen a fő helyen virít a köztársasági elnök portréja is – emelendő az aktus hivatalos jellegét. A fővárosnak ebben a kerületében évente nagyjából ezer esküvőt rendeznek meg.
Kétezertizenhárom óta évi átlagban mintegy száz házasodni vágyó pár közül az egyik fél külföldi – mintegy nyolcvan százalékuk engedély nélküli bevándorló. Az anyakönyvvezetői feladatokat is ellátó hivatalnok szerint az ilyen párok egyharmadáról azonnal látszik, hogy valami nincs rendben. Túl nagy a korkülönbség, vagy éppen nincs olyan közös nyelv, amellyel érintkezni tudnának, de az is előfordult, hogy a férjjelölt nem tudta a menyasszony keresztnevét.
A polgármester-helyettes külön-külön hallgatja meg a házasságra jelentkező párok tagjait. Tíz-tíz, az életükkel összefüggő általános kérdést tesz fel nekik. Ha mindketten azonosan válaszolnak, akkor teljesítették a feladatot, ha egy-kettő különbözik, akkor a vizsgáztató jóindulatára vannak bízva, aki ilyen „emlékezetkiesést” még megbocsát. De ha tíz esetből kilencszer rossz a válasz, akkor él a gyanúperrel, hogy csupán névházassági aktusról van szó.
Mint a Le Figaro riportjából kiderült, az épp előttük zajló „házastársi vizsgán” a férfi azt állította, hogy előző nap párjával moziban voltak, ugyanakkor nem emlékezett sem a film címére, sem a filmszínházra, ahol látták a művet.
Ellenben az arajelölt váltig azt hangoztatta, hogy nála voltak. Mikor, milyen körülmények közt találkoztak, merre jártak, milyen ajándékot kapott utoljára a párjától, a családról is érdeklődnek, ha van mobiltelefonja, akkor a „vizsgáztató” megkéri, hogy mutasson közös fényképeket kapcsolatuk felejthetetlen élményeiről – nagyjából ilyen kérdésekre kell felkészülniük.
A fent említett esetben az önkormányzati illetékes felállva, hivatalos formában kijelentette: „Nem tudom engedélyezni ezt a házasságot!” „Jó, akkor megyünk máshova!” – fordult ki kissé mérgesen a férjjelölt az irodából, amelyet kívülről két őr véd. Korábban, amikor ugyanezt az „ítéletet” közölte egy párral a hivatalnok, a férfi nekiesett, és megsebesítette.
Bár máshol a próbálkozás nem lehetetlen, de kockázatos. Várni kell egy kicsit, és az sem baj, ha választottját újra cseréli. A anyakönyvvezetőnek hivatalból jelentenie kell a rendőrségnek és az ügyészségnek, ha megtévesztést tapasztalt. Elindul a vizsgálat, a rendőrség helybenhagyja az anyakönyvvezető érvelését, majd nem egy esetben az ügyész helyénvalónak látja a házasság engedélyezését. Ennél kényelmesebb út a tartózkodási és munkavállalási engedély megszerzéséhez nem vezet.
Négy-öt év múlva kitárul a kapu: a próbálkozó francia állampolgárrá válhat. Franciaországban évente átlagban hetvenezer honosítást engedélyeznek. Korántsem állítjuk, hogy ez mind hamis házasságon alapul, de szakértők szerint legalább felénél felmerül a gyanú.
Az utóbbi időben főleg Észak-Afrikából jött migránsok próbálkoznak ezzel a trükkel, míg korábban sok ázsiai származású járt élen a hatóságok megtévesztésében. A recept egyszerű: ha nincs elég pénzed, hogy megfizesd a „profi” házasságot elrendezőket, akkor neked kell találni „menyasszonyt” vagy „vőlegényt”. Egész bandák álltak rá arra, hogy „segítsék” a névházasságra vágyókat. Ám a dupláját kérik el annak, mintha valaki maga keresne „párt” magának.
Az ilyen esküvő megszervezése harmincezer euróba (majd tízmillió forint) kerül, de teljes szolgáltatással. A „szervezők” gondoskodnak a francia állampolgársággal rendelkező társról, ők fizetik a „díját”, ők felügyelik a tanulási folyamatot, míg mindketten valószínűleg ugyanazt nem válaszolják a felteendő kérdésekre. Sőt a hátralévő papírmunkában is segítenek, míg az ügyfél meg nem kapja az állampolgárságot.
Aztán van az olcsó, mezítlábas megoldás, amikor az interneten kell párt keresni, és ez sem olcsó. Általában 15 ezer euró az ára, amennyit a névházasságot elvállaló, francia állampolgársággal rendelkező, általában anyagi gondokkal küzdő kér. Itt viszont nincs semmi felkészítés a „vizsgára”. Ilyenkor fordulhat elő az az eset, hogy a leendő férj még az asszony keresztnevét sem tudja.
Viszont ha lebuknak, ez a kedvezőbb: ebben az esetben csupán öt év börtön és 15 ezer eurós büntetés szabható ki, míg az első esetben, amely bűnszervezetben elkövetett csalásnak minősül, a büntetési tétel tíz év és 750 ezer euró pénzbüntetés. A bírók valahogy megértőbbek a „kézműves” esetekben, általában csak felfüggesztett börtönnel sújtják az amúgy is sokat szenvedő migránsokat, és a pénzbüntetésük sem haladja meg a 2500 eurót. Pár hónap múlva újra próbálkozhatnak.
Volt nem egy ilyen eset, bejelentették a törvényesített élettársi kapcsolatot, és a megfelelő idő lejárta után meg is kapták az engedélyt a házasságra. Mostanában terjed egy új történet, amellyel megnehezítik a „vizsgáztatók” dolgát a névházasságot kötni szándékozók: a férfi vallási okokból nem közelítheti meg a kiválasztottját. Ilyenformán a kutakodás a magánkapcsolatokban kiesett a választható témák közül. Aztán még egy nyomásgyakorlási eszköz: a pár lobogtatja az igazolást, hogy ők már a vallási elöljáró előtt megházasodtak.
Franciaországban a névházasság vádjával évente úgy negyven párt ítélnek el. Ez nem nagy szám. Érdekesség, hogy semmiféle adat nem nyilvános ezekben az esetekben, sőt még becslés sem látott napvilágot az évente megkötött hamis házasságokról. A szomszédos Belgiumban, amelynek lakossága Franciaországénak a nyolcada, évente hétezerre teszik ezt a számot. Németországban viszont a belügyminisztérium becslése szerint évi ötezer közelében lehet a névházasságok száma.
A kérdés csak az, hogy mennyire bízhatunk meg a német adatokban. A francia illetékesek szerint amíg ilyen eszközökkel kell „harcolni” a megtévesztő házasságok ellen, a küzdelem eleve vesztes. „A migránsmaffia röhögve húz hasznot a tehetetlenségünkből” – mondta egy illetékes.
A migránspárti szervezetekről az viszont elmondható, hogy még ezekben a nehéz helyzetekben is kiállnak védenceik mellett. Gondolkodás nélkül rasszizmussal vádolják meg azokat a polgármestereket, akik nem hajlandók összeadni „vegyes bőrszínű párt”. „Ne vegyük be azt a maszlagot, hogy egy házasság egyenlő a francia állampolgársággal – mondta a Szerelmesek a Vádlottak Padján nevű szervezet képviselője.
– Maguk szerint a francia polgári törvénykönyv alapján kötött házasságok mind szerelemből születtek?” Szerintem sem. De „szerelmesnek” nevezni azokat, akik szántszándékkal szövetkeztek a francia törvények kijátszására, az azért enyhe túlzás.