A Magyar Nemzet szerkesztőségében még a nyolcvanas években is ott lengett Komlós szellemi parfümje. Kollégák emlegették mint hajdani remek főnököt, intelligens, érzékeny szerkesztőt. És ott az életműben a Mikroszkóp Színpad, a nagyszerű kabarék és a felfedezettek! Tehetség, humor, jó szem. Ki vonhatja kétségbe Komlós képességeit?
Csakhogy el lehet-e nézni Mengelének azt a kis lágerorvosmúltat, miközben Dél-Amerikában megbízható, kiváló gazdatiszt volt, talpig úriember, és nagyszerűen sakkozott? Vagy Harvey Weinsteinnek, hogy visszaélve a hatalmával nőket erőszakolt, alázott, tekintett asszonyállatnak, miközben ott vannak a filmek és elismerések? Vagy Kevin Spacey-nek? Vagy a még bíróság elé állított utolsó náci lágerőrnek? Hiszen – Marton Lászlót is idevéve – példás családapák, szeretik a feleségüket, időben hazajárnak, ha késnek, telefonálnak.
Neves gyermekkönyvírónőnk mesélte, milyen nagyszerű, szeretetre méltó, csupa szív ember volt a férje. Azt már nem tette hozzá, hogy reggelenként az Andrássy út 60.-ba ment dolgozni, ott végezte az orvosi munkáját. Bizonyára gyógyította a megkínzott fogvatartottakat, de az is lehet, tanácsokat adott, hová üssenek, hogy jobban fájjon. Délután ötre kidolgozta magát, elfáradt, persze hogy nem volt energiája még rákiáltani sem feleségre, gyerekre.
Az a kérdés, lehetnek-e ezekből a múltakból bocsánatos kis múltak. Normális társadalomban nyilván nem. Ami el van követve, az el van. Harvey Weinsteinnek vagy Spacey-nek annyi, kész, vége. Nincs haveri kör és szomszéd, egykori beosztott, aki megmenti, vagy aki kiáll mellette. Nem is merne. Nincs több csillogás, nem lesznek már ájultan elomló, szerepre vágyódó fiúk, lányok.
Nálunk azonban ez kicsit másként működik. Léteznek például kis ügynökmúltak: olyan fiatal volt, megbotlott, megbánta, nem ártott senkinek, szemben azokkal a kijelölt elévülhetetlenekkel, akiknek halott porában is megvetés jár. Ha nem lett volna Biszku-per, amely így is bohózatba fulladt – szegény, megtört, süket öregember, tolókocsiban, remekül dizájnolva –, nem lett volna itt semmi.
És ma sincs. Bocsánatos kis ávós múltak felett siklunk el, nem beszélünk arról, hogy mindazok, akik Janikovszky Béla, Komlós János, Bauer Miklós vagy a kiadóigazgató Kardos György kuncsaftjai voltak, nem önként szálltak be a nagy fekete autókba, nem rosszul sikerült sétakocsikázásra indultak, nem maguktól léptek be az igazgatói irodákba, hotelek lakosztályaiba. És nem voltak döntési helyzetben, hogy mit tegyenek a saját nemi szervükkel!
Miközben Weinstein vagy Marton meg van gyötörve, de legalább rosszul alszik, addig fenti urak ágyban, párnák között fejezték be halottakkal és tönkrement emberekkel szegélyezett, történelmi ívű életüket. Vajon meghúzható-e a bocsánatos bűn határa? Vagy ez csak az emlékezőkön múlik?