– Tényleg annyira elveszettek a magyar betegek, hogy iránytűre van szükségük az egészségügyben való eligazodáshoz?
– Orvosként, jogászként, de hozzátartozóként és betegként is az a több évtizedes tapasztalatom, hogy a páciensek döntő többsége elveszetten bolyong egy számára átláthatatlan, érthetetlen rendszerben. Nincs, aki kézen fogja és vezesse az ellátása során onnantól, hogy valamilyen egészségügyi panasza támad odáig, hogy megkapja a gyógyszeres vagy egyéb kezelést.
Távolról sem ügyfélbarát
– Amit hiányol, talán azt illetik a mostanság divatos betegközpontú egészségügy kifejezéssel. Mit kellene jelentenie ennek a gyakorlatban?
– Semmiképpen sem azt, amit most látunk, hogy a beteg munkadarabként sodródik a különböző rendelések, orvosok, kórházak között. Ha valamiért igazán rossz bizonyítványt lehet kiállítani a magyar egészségügyről, akkor az a tájékoztatás, a betegmenedzselés minősége. Én a betegközpontúságot úgy értelmezem, hogy a rendszer minden szereplője figyelemmel van arra, hogy itt egy emberről van szó, akinek van egy problémája, amelynek lehet, hogy ő csak egy részére lát rá, de a többire is figyelemmel kell lennie, az egészet pedig összefogja valaki. A fiam korosztályos magyar sakkbajnok, jártam vele világversenyeken, ott mindig van egy információs pont, ahol a verseny lebonyolításától az ebéden át a buszok indulásáig mindenről kaphatunk felvilágosítást. Talán az egészségügyi ellátás is van olyan fontos, mint egy sakkverseny. A magyar egészségbiztosító és sok kórház ugyan egyre több témában egyre jobb tájékoztatást ad ma már a honlapján, például bárki nyomon követheti a saját helyzetét egy adott várólistán, mégsem érzi azt az ember, amit akár egy bank esetében, ahol gyakorlatilag minden kérdésére választ kaphat vagy akár ügyeket intézhet is az online felületen keresztül.
– Példaként említi a könyvében, hogy megpróbált egy banális keresést indítani a világhálón azzal, hogy „fáj, ha pisilek”, de nem kapott választ arra, hogy Debrecenben mikor, melyik tb-finanszírozott urológushoz fordulhatna.
– Az Egyesült Királyságban vagy Kanadában, ahol szintén állami egészségügy működik, ugyanerre a kérdésre azonnali útbaigazítást kaphat a páciens. Az interneten a legelső találatok rögtön az állami egészségügyi szolgáltató honlapjaira vezetnek, ahonnan rengeteg információt meg lehet tudni a közeli kórházakhoz vezető útvonaltól a rendeléseken át az aktuális várakozási időkig. Ott legalább az az ember érzése, hogy „róla szól” a történet. Attól tehát, hogy a magyar egészségügy állami rendszer, még lehetne ügyfélbarát.
– Ha ön a könyvében az aktuális egészségügyi panaszokkal nem foglalkozik is, az egészségügyi rendszer működésével kapcsolatban sok hasznos információval szolgál. Nem tudott azonban kibújni a bőréből, mint orvos-jogász és mint az egykori Egészségbiztosítási Felügyelet vezetője a könyv nagy részében betegjogi kérdéseket taglal.
– Ez azért van, mert az orvosi kérdéseken kívül – fáj a torkom vagy az oldalam – a legtöbb hétköznapi helyzet alapvetően érinti a betegjogokat. Például: kórházba kerül a gyerekem, és én bent akarok maradni vele, van-e ehhez jogom? Hátrányos megkülönböztetés, vagy lehet orvosi indoka annak, ha azt látom, hogy mások nálam hamarabb kerülnek sorra a rendelésen, műtétnél? Ilyen szempontból inkább szerencsés egybeesés, hogy az ilyen kérdések megválaszolásában szorulnak leginkább segítségre a betegek, és én ezen a területen érzem otthon magam.
– A kártérítési perek olvasmányos taglalása nem éppen könnyű feladat.
– Nyilván vannak könnyedebb témák, például hogy miért ne vigyünk sült kolbászt a gyomorfekélyes nagypapának, meg olyan súlyúak is, hogy ha valami baj történt az ellátás során, akkor kell-e, szabad-e azonnal az orvosokat hibáztatni. A közérthetőségre és az olvasmányosságra törekedtünk, ezért vannak rajzok, ábrák a könyvben, sőt videókommentárok is indíthatók mobilalkalmazásról. Emellett nagyon sok sztorit írtam le, amelyek egy része velem történt meg, másokat kollégáktól vagy betegektől hallottam.
Kudarc és tökély
– Bár igyekszik nem belemenni az egészségügyi adok-kapokba, mégis igen komoly állításokat tesz, jóllehet bírálja, hogy hazánk tízmillió egészségpolitikus – sőt a műhibaügyekben tízmillió büntetőjogász – országa.
– Mint az egészségügyi ellátórendszer igénybe vevője, természetesen én sem mehetek el szó nélkül a hibák mellett. Az én ars poeticám azonban az, ha tökéletességre törekszünk is, nem szabad kudarcként megélni, ha nem érjük el: már önmagában nagyon dicséretes dolog, ha az építményhez mindenki, aki csak tud, hozzátesz egy téglát. A könyvem kritikai megfogalmazásai ezért nem öncélúak, sőt éppen azt igyekszem megértetni, hogy nem szabad a magyar egészségügy hibájának felróni olyan problémákat, amelyek nem csak rá jellemzőek, vagy általános közállapotainkból fakadnak. Ezzel talán azoknak a szemét is kinyitom, akik szeretnek sommásabban fogalmazni, vagy nem a lényeges gondokra fókuszálni. Meg kell értenünk: olyan nem lesz, hogy varázsütésre holnaptól mindenki megelégedésére működik az egészségügy. Ez irreális elvárás.
– Mit lát kifejezetten magyar problémának?
– A várólistákat szeretik sokan úgy beállítani, hogy ilyen máshol elő nem fordulhat. Csakhogy a leggazdagabb egészségügyi ellátórendszerekben sem kap meg mindenki mindent azonnal. Az viszont jogos kritika, hogy az egyik kórházban három napot, a másikban 353-at kell várni egy műtétre. Az egyenlőtlenségek számos területen kifejezetten kritikusak a magyar egészségügyben. Ugyanígy korántsem csak mi szenvedünk attól, hogy kevés az orvos, a nővér, hogy külföldre mennek a gyógyítók, ám nekünk sok országtól eltérően speciális tennivalóink is vannak a jövedelmek rendezésével, konkrétan a hálapénzzel kapcsolatban.
– A könyvében nem kevesebbet állít, mint hogy legalább kétezer orvos kér vagy kényszerít ki rendszeresen paraszolvenciát már előre, az ellátás feltételeként, és nem csak elfogadja azt.
– Több statisztikát elemezve jutottam ehhez a becsléshez, ebből pedig arra a következtetésre, hogy bár a fizetéseket nyilván nem lehet felhozni az orvosbárók havi sokmilliós jövedelmi szintjére, de egy magasabb bérszínvonallal a hálapénzt idővel ki lehet iktatni. Amúgy a hálapénzzel kapcsolatban van egy coming out jellegű rész a könyvben, amikor elárulom, hogy én mint a paraszolvencia elleni küzdelem egyik nagy harcosa bizony korábban mint hozzátartozó adtam pénzt szakdolgozóknak a kórházban, és ha nem is megvásárolni akartam ezzel bármit, megnyugodott a lelkem, miután átadtam. Ezzel azt akarom mondani, hogy senkit nem ítélek el, hiszen én magam is a rendszer része vagyok, így bizonyos, általam nehezményezett magatartásformákat magam is képviselek. Sem orvosként, sem jogászként, sem páciensként nem voltam és nem vagyok mentes azoktól a bumfordiságoktól, emberi gyarlóságoktól, amelyeket kritikaként fogalmazok meg a rendszer különböző szereplőivel szemben. De az egyik legfontosabb üzenet éppen az, hogy nézzünk szembe a hibáinkkal, és tanuljunk belőlük.
– Vagy például gondoljuk át, jogos-e egyszerre elvárni az ingyenes és a világszínvonalú ellátást.
– Persze, hiszen nyilvánvaló, hogy ez a kettő együtt nem lehetséges. A kérdés az, mi az erősebb vágy, az ingyenesség (ez alatt azt értem, hogy csak a jelenlegi mértékű adókból finanszírozzuk az ellátást) vagy a magasabb minőség, a jobb ellátás. A jó hír az, hogy az utóbbiak iránt egyre nagyobb az igény itthon is, és bár most ezt még részben kielégíti a magánellátás, hosszabb távon ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ha az állami ellátás nem tartja a lépést a magasabb igényekkel, kettészakad az egészségügy.
– Ez senkinek sem lehet az érdeke, mégis, ahogyan fogalmaz, az egészségüggyel kapcsolatban évtizedek óta tart a szerencsétlenkedés.
– Sajnos a nagypolitika négy évig tartó kormányzati ciklusokra van berendezkedve, ezért a négy éven belül politikai vagy gazdasági hasznot hajtó intézkedésekre koncentrál. Én mindig bíztam abban, hogy – különösen nagyobb felhatalmazással bíró – kormányok olyan, rövid távon kedvezőtlen intézkedéseket is vállalnak majd, amilyen az egészségügy gatyába rázása, de ez eddig nem történt meg. Nyilván mindenki érzékeli, hogy a hálapénz és a költséghatékonyság, a kiskapuk és az átlátható gazdálkodás, tehát a makro- és a mikroszint nagyon nem egy irányba mutatnak, de a félelem érthető, hogy ha valamin változtatunk, nem dől-e össze az egész. Úgy gondolom, ha minél több intő jel van – például hogy az orvos- vagy a nővérhiány miatt nem tudnak megfelelően működni kórházi osztályok, háziorvosi praxisok –, amely ráirányítja a figyelmet a problémákra, az kikényszeríthet hosszabb távon előnyös egészségpolitikai lépéseket.
– Az orvoshiányt említette, és az orvosokat konkrétan veszélyeztetett fajnak titulálja. Mit lehet tenni a kihalásuk ellen?
– Szerintem a rezidensek és a fiatal szakorvosok viszonylag új keletű szerveződései nagyon jó javaslatokat fogalmaznak meg. Ha ezeket megszívlelnék, már sokat tennének az itthon tartásukért, például hogy időben kapjanak komolyabb feladatokat. Magyarra fordítva: hogy ne sajátíthassák ki a főorvosok a pénzes műtéteket. Ezek a fiatalok nagy arányban utasítják el a hálapénzt, és a rezidensösztöndíjért cserébe még szerződésben is vállalják, hogy nem fogadnak el paraszolvenciát. Teszik ezt egy tisztább egészségügy érdekében, egy olyan életszakaszban, amikor az embert általában nem veti fel a pénz. Le a kalappal előttük.
Okoskütyük
– A fiatalok változtatási szándéka örvendetes, de a rendszer tehetetlenségével egyelőre még ők sem tudnak mit kezdeni. Meddig tarthat ez a lánglelkűség, ha nekik ugyanabba a struktúrába kell betagozódniuk, mint a korábbi generációknak?
– A felvetés jogos, magam sajnos sok kortársam elfőorvososodását végignéztem. Én azonban most a korábbiaknál erősebbnek érzem a változás iránti igényt, különösen, amióta egyre többen jönnek haza külföldi tapasztalatokkal, szemlélettel. Ők nemcsak a levegőbe beszélnek, hogy valamit csinálni kell, hanem pontosan tudják, mit és hogyan lehet megjavítani. Így a változtatási szándék nemcsak erőteljesebb, de hitelesebb is. Több olyan jelet látok, amely arra mutat, hogy ez a mostani 25–35 éves generáció alkalmas arra, hogy a gerincét képezze egy új szemléletű egészségügynek. Ők már képesek partnerként kezelni a betegeket, nem lepődnek meg, ha valaki akár angol nyelvű honlapokról tájékozódik, természetes számukra a kulturált munkakörnyezet iránti igény vagy az, hogy tiszta viszonyok között, normális fizetésért dolgozzanak.
– A jövőt tekintve tehát optimista, és a könyv végét is ilyenre hangolta. Úgy fogalmaz: „ahogy az egészségügyről az utóbbi évtizedekben és ma is gondolkodunk, azt el kell felejtenünk”.
– A XXI. századi technológiákat, az okosnak nevezett kütyüket már most egyre több egészségügyi rendszerbe integrálják világszerte, és ezeknek a nem emberi tényezőknek a jövőben sokkal nagyobb szerepük lesz.
– Mi mikor jutunk el a jövőbe? Egyáltalán: ebbe az öszvér magyar egészségügyi rendszerbe beilleszthetők rendszerszinten ezek a technológiák?
– Ha mázlink lesz, akkor néhány fejlődési stádiumot át tudunk ugrani. A várakozásom az, hogy ezek az új technológiák az orvosoknál és a pácienseknél egyaránt jelentős szemléletbeli változást fognak elindítani. Ha ugyanis például okoseszközökről érkeznek be a rendelőbe a vérnyomásadatok, ahonnan online értékelést, e-receptet kap a beteg, az értelmetlenné teszi a kapcsolati vagy pénzért történő előnyszerzést. Egyelőre azonban már azt is nagyra értékelném, ha megküldenék a mobiltelefonomra a leleteimet.