Komoly ajándék
Erzsók néni zsidónak született. Anyám megmentette az életét. Férje belgyógyász volt, megengedhette hát magának, hogy anyámat jeles alkalmakkor, kivált karácsonykor „komoly” ajándékkal (például kávéfőző, kuktafazék, olasz fonal, habverőgép, IKKA-kávé) lepje meg. Anyám másoknak is megmentette az életét, de ők nem hoztak se komoly, se komolytalan ajándékot. Apám édesanyámat egyébként „takarékos szülők gyermekének” nevezte, nem kis iróniával, mivel ő az Éva nevet kapta a keresztségben, s a tetejébe december 19-én látta meg a napvilágot. Így a karácsony előtti turbulenciában ezek az alkalmak rendszerint „benyelődtek”. Aki évtizedeken keresztül soha egyik alkalomról sem feledkezett meg, mondhatnók egyedüliként, az természetesen nem volt más, mint Erzsók néni.
Hokedli
Anyám hokkerlinek mondta, amint a puszedlit pusszerlinek, a nokedlit nokkerlinek – fenti szavaink német eredetét (Hocker, Pusserl, Nockerl) figyelembe véve elvben helyesen. A nagyobb családot azonban – akár egykor a homousion-homoiusion a protestánsokat és a pápistákat – e kétféle ejtésmód végzetesen megosztotta. Két táborra szakadtunk, hokkerlisekre és hokedlisekre.
Amúgy sokoldalúbb találmánya nemigen született az európai bútoriparnak. A mi példányunk egy ma is birtokunkban levő 1937-es modell, a kor szellemét kifejező, kék s fehér színben pompázó „modern”, ma azt mondanánk, art deco konyhabútor része. Ezen még höccösködni is lehet, olyan stabil – mosolygott titokzatosan atyám. Hogy höccösködni pontosan mit jelent, nem tudtam, de sejtettem. Magam inkább ücsörögtem rajta, hátamat a falnak támasztva, lábaimat az alsó összekötő lécekbe hurkolva. Ma is azt mondom, kuckózni, beszélgetni, kakaót inni vagy teát elsöprően a legjobban hokedlin lehet. De meg lehetett ülni rajta akár lovagolvást is.
Darabunkon nem hét rétegben hagyott nyomot az idő, a történelem és a burjánzó eklektikus használat, mint Trójában, de legalább tucatnyiban. Mára festék nemigen van rajta, ülőkéje kifényesedet natúr felületté érett, hozzá számos bel- és külsérelmi nyommal. Kis fiókjában szunnyadt a cipőtisztító készség – piszkos cipőben útra kelni még szégyennek számított abban az időben. Hokedlire kellett hágni a spájz alpesi rétegeinek feltárásához, erről lehetett képet felszegelni, fentebb régiókat tollseprőzni, szekrények tetejét letörölni, magas ablakot pucolni, villanykörtét becsavarni, plafont pókhálózni, klozettartályt javítani, biztosítékot kicserélni, csillárt szidolozni, ajtót-ablakot mázolni, tiplizni-gipszelni, üvegezni, szekrény tetejére lekvárt pakolni, onnat kalapdobozt lehorgászni.
Rá lehetett erősíteni a mák- és diódarálót, megállt rajta a vájling, amelyben kalácstészta dagasztódott, ezen kellett tésztát gyúrni, lekvárt átrottyantani, cseresznyét magozni, stabilizálta a „lávoárt”, amelyben bonyolult áztatási kázusok estek példának okáért. Anyám ezen szegelte a partvist, ezen bontotta a csirkét, a halat nagyapám első világháborús bajonettjével, de vágott azon gyújtóst is, egyenesre kalapált meggörbült szögeket, de bonyolultabb vendéglátások alkalmával, pazar damaszttal leterítve geridon asztalkakén is becsülettel szolgált. (Anyám is, a hokkerli is.)
Karácsonyra ez a stabilitását változatlanul őrző, viharvert darab kulcsszereplővé lépett elő. Erről díszíttetett a fa, majd fatalppal együtt, kvázi posztamensként erre került, hogy a majd háromméteres fenyő csúcsára ültetett dísz a plafont ostromolja. Hogy darabunk viseletességét eltüntesse, anyám reneszánsz festőket megszégyenítő tökéllyel ördögi redőkbe rendezett hófehér lepedővel öltöztette azt az ünnephez méltó köntösbe. Hogy alatta mi rejtezik, nekünk sem jutott eszünkbe az elkövetkező napok alatt. Hacsak akkor nem, amikor anyám a leplet olykor megbontotta, hogy a rajta-benne összegyűlt fenyőtűket a balkonról – eléggé el nem ítélhető módon – az utcára rázza.
*
Kevesen tudják, de aki Nyugat-Európában először hokedlit (Hocker) készített, nem más volt, mint J. W. Goethe, aki nemcsak az irodalom szinte valamennyi műfaját újította meg, és máig használatos színtannal (Farbenlehre) ajándékozta meg az emberiséget, illetve egy csontot (Zwischenkieferknochen) is felfedezett az állkapcsában, hanem szenvedélyes barkácsoló is volt, hisz ő mindenhez (is) értett. A weimari Gartenhäuschenben ügyesen esztergált, de prímán stoppolt, varrt és hímzett is. Egyik első szerelmét, Charlotte von Stinkfusst gobelin díványpárnán örökítette meg.
Úgyszint kevéssé ismert, hogy J. W. Magyarországon is járt, beutazta a Balaton-felvidéket, amikor is egy vihar elől Plattensee am Pfurzbaumban egy parasztcsalád házába volt kénytelen húzódni. Ott tapasztalta, hogy a családtagok maguk készítette fűzfa hokedliken mily önfeledten majszolják a szalonnát. Ezen élményei alapján keletkezett egyébként híres Glücklichkeitstheorie című írása (Meine Reise in Ungarn mit Piroschka am Plattensee) amelyben az egyszerű nép felhőtlen, idilli boldogságának állított ércnél maradandóbb emléket.
A honunkban látott Piroschka és a fűzfa hokedli oly mély nyomokat hagyott benne – és Piroschkában –, hogy hazaérvést haladéktalanul kerti házikójába sietett, hogy egy ilyes hokedlit maga is készítsen. Sírt a fűrész, könnyeiket hullatták a harzi harci fenyők, s láss csodát, darab idő múltán, hipp-hopp, illetve rontom-bontom, zsupsz és je-je-je, készen állott egy, a magyarral hajszálra megegyező ülőalkalmatosság. A Mester akkori mecénásának, Frau Dr. von und zu Geli Sauerkirschnek a javaslatára együtt kék-sárga Anjou-liliomokkal festették ki a jeles darabot Eckermann titkár lantzenéje közepette, majd teljes szándékegységben Schwerin-Bamberg und Hohenstaufen márkijának, Putz von Schatten hercegnek ajándékozták. Putz éteri mosollyal illesztette selyembe-bársonyba burkolt, alig megereszkedett, majdnem fenséges ülepét a becses ajándékra, és csak annyit mondott: Das ist ein Unicum!
Hova lesz a fa?
A rendszerszemléletű megközelítés anyámtól sem volt idegen. Ő a karácsonyfát az erkélyes nagyszoba jobb sarkában kívánta elhelyezni, tegyük hozzá, esztétikai szempontból abszolút helyesen. S ha ő így kívánta, így kívántuk mi is. Hogy emiatt a két szoba, alkóv valamennyi bútorát Rubik Ernőt messze megelőzve permutálni kellett, mamit nemigen zavarta. A kívánt helyen ugyanis a századforduló kétes ízlésében fogant, oroszlánlábas, ámde irdatlan méretű vitrin szomorkodott, üvegén kandinszkijos ívelésű törés emlékeztetett az ostromra. Sarkain egy-egy fedetlen keblű, kiskamaszos fantáziámat nem kicsit ajzó kariatida értelmetlenkedett, csodálkozó tekintetükből az értő szem kiolvashatta, nemigen értik, mit keresnek ott. Megjegyzem, ha róluk volt szó, portörlésre, amelyet akkor naponta (sic!) végzett anyám, magam is örömest vállalkoztam.
A lényeg: többórás, a Megváltó profán kontextusú emlegetése közepette végzett, embert próbáló rendezkedésünk folyományaképpen e bérlemény egyetlenegy bútordarabja sem állott ott, ahol annak előtte. De ne ugorjunk a dolgok elejbe!
Atyám a feladat láttán haladéktalanul harci riadót fújt, ledobta sárkányos, uraságoktól levetett átmeneti dresszingaunját (ilyen csak neki volt, tudniillik átmenet a köntös és a rongy között – hasonló átmeneti kabát sokaknak), s habselyem alsógatyában, megbízhatóra kopott sevrópapucsában, produkcióra készülő erőművész módjára megcicáztatta gladiátori izomzatát, majd cigarettára gyújtott. A kék füstöt orrán átpöffentve nyilvánvalóan azon spekulált, hogy a Jézuska ilyenkor hol a fenében kolotál. Ezután lehajtott egy pohárka ürmöst, és abban a reményben, hogy a dolgok maguktól, kvázi varázsütésre megoldódnak, húzva s egyben színesítve a vészjósló lassúsággal cammogó időt, vidám történeteket adott elő 1945-ös, az úgynevezett rugalmas elszakadás – valójában fejvesztett menekülés – során szerzett élményeiről.
A feladat végül is nem volt bonyolult: a vitrint az alkóvba, a kistálalót az előszobába, a dupla ágyat a kisebb szobába, ottani ágyamat a nappaliba, az ebédlőasztalt ugyanoda kellett transzportálni. Nem vagyunk mi speditőrök, mormogta apám, mikor a két dögnehéz ruhásszekrényt a cselédszobába tuszkoltuk, ahol egyébként Pali nagybátyám lakott, de az ünnepkör idejére visszaoldalgott a kihűlt családi tűzhelyhez. A beavatkozás folyományaként bizonyos dolgokat vízkeresztig nem találtunk, szekrényekhez, smizettekhez, komódokhoz és kincseket rejtő ágyneműtartókhoz hetekig nem fértünk hozzá, atyám a házmester kölcsönkalucsnijában cuppogott, és közkönyvtárakat keresett fel, részint, hogy ne legyen otthon, illetve hogy az ünnepkörben nélkülözhetetlen kedvenc könyveihez hozzájusson. Kofferekből és ládákból éltünk, mint a Délvidékről betelepített bukovinai székelyek a baranyai sváb házakban.
Bízvást kijelenthetjük, hogy bár a karácsonyi apokalipszis lovasai igazából még be se trappoltak otthonunkba, az csatatérré változott. De mindezt a szent nap délutánjára feledtette a kétségtelenül méltó helyére került, a biztonság kedvéért rafinált zsinegrendszerekkel kisprájcolt karácsonyfa éteri fénye.
Gyermekhalál
Nemigen volt titok előttem. Kikutattam mindent, majd melankolikus lettem, jóllehet ezt a szót akkor még nem is ismertem (lásd még: G-pont). Egyetlen zárható, számomra feltárhatatlan titkos odú maradt a lakásban: apám lokomotív méretű íróasztalának egy traktusa. Ajtaja szusszanva nyílt, akár egy banktrezor. Mikor kérdeztem, ott mi van, atyám felemelte mutatóujját, cseppnyit letolt szemüvege felett szigorúan rám nézett, és csak annyit mondott: gyermekhalál. Egy ilyen kijelentésért ma már Amerikában az akkorimhoz hasonló gyermek hívja az ingyenes zöldszámot, és perceken belül nehéz vasban viszik el a derék gondviselőt. A szezám persze olykor megnyílt.
Ott tárolta például apám a soha ki nem húzott békekölcsönöket. Akkori arcára most is emlékszem, a veszteni tudó szerencsejátékos eleganciájával dobálta a papírkosárba az immár értéktelen fecniket. Reményét nem vesztette, mert e tárgyban nem is volt soha. A veszteni tudás is tréning kérdése. Elvesztette már a szüleit, a szülőföldjét, a hazáját, a karrierjét és az álmait. Mindehhez bliktri némi békekölcsönmalőr.
Ugyanott sorakoztak a Svájcból kapott, hatalmas, sárga papirosú, piros feliratos Suchard csokoládétáblák, mint a Chase Manhattan bank aranybugái. Ebből atya néha elővett, svájci bicskájával koppanva lenyesett egy-egy kockát, amelyet áldozati ostyaként rituális mozdulattal nyelvemre helyezett.
Utána szusszanva csukódott szezám, csörrent a kulcscsomója, s atya jobb nadrágzsebének legmélyén landolt.
Apellálni meg sem próbáltam, mert tudtam, úgyis hiába tenném.