A mindig provokatív Spike Lee rendező legújabb, megtörtént eseményeken alapuló filmjének elképesztő a sztorija: Ron Stallworth (John David Washington, Denzel Washington fia) 1978-ban a coloradói rendőrség első afroamerikai nyomozójaként azzal bizonyította rátermettségét kollégáinak és főnökeinek, hogy telefonbeszélgetéseken keresztül beépült a helyi klán szervezetébe. Segítségére volt az őt fizikailag eljátszó fehér bőrű, zsidó származású kollégája, Phillip „Flip” Zimmerman (Adam Driver), aki annyira jól hozta a szerepet, hogy a szervezet helyi vezetőjévé is megválasztották.
Ebből a történetből könnyen kerekedhetett volna egy olcsó, B kategóriás vígjáték, hiszen az tényleg vicces, ahogy egy fekete srác a leghírhedtebb gyűlöletszervezet fejével telefonálgat, aki pedig issza a szavait, Spike Lee azonban megérezte, hogy a vígjáték és a beépülős-nyomozós thriller műfajok között lavírozva még némi társadalomnevelő mondandót is belecsempészhet a filmbe.
A Csuklyások az elmúlt évtized polkorrektség jegyében született bűntudatmozijaival ellentétben (például 12 év rabszolgaság) szókimondó, vicces, és nemet mond a felesleges pátoszra. Az üzenet ettől függetlenül változatlan: egy valamirevaló társadalomban nem kéne, hogy bőrszínük alapján ítéljük meg embertársainkat.
Ron Stallworth a bőrszíne miatt küzd azért, hogy megvalósítsa gyerekkori álmát, és az addig kizárólag fehér munkaerővel működő rendőrség állományba vegye. Miután ez nagy nehezen megtörténik, szembe kell néznie kollégái megvetésével, ráadásul csak az irattárig engedik, valódi rendőri feladatokat nem kap.
Különleges képessége aztán ironikus módon mégis bőrszíne lesz, hiszen csak ő tud beépülni egy radikális, feketék által szervezett ellenálló mozgalom tagjai közé. Stallworth-nak ekkor támad az a merész ötlete, hogy nemcsak a feketék, hanem a fehérek által szerveződő radikális mozgalmaknak is a körmére néz, és jelentkezik a Ku-Klux-Klanhoz, hogy szeretne beállni keresztégetőnek.
A szereplők elegánsan kifigurázzák a rasszistákat, és „bemutatnak” néhány klasszikusnak, például az Elfújta a szél-nek is. A sok komikus helyzetet pedig jól kiegyensúlyozza a krimik feszültségkeltő eszköztára, de ahogy zakatolunk a végkifejletig, Lee behúzza a kéziféket, és óriási piros nyíllal rámutat: humorral és iróniával márpedig nem lehet kiirtani a rasszizmust. A rendező kissé didaktikusan fogalmazza meg a véleményét a kirekesztésről és a fekete öntudatról, és nem rest szégyentelenül ráhúzni mindezt az aktuálpolitikára.
Spike Lee azért tért vissza a kedvenc témájához, mert úgy érezte, válaszolnia kell valamit a jelenlegi hatalmi-politikai helyzetre. A Csuklyások Spike Lee legnagyszerűbb filmjeire is reflektál: a Malcolm X-re és a Szemet szemért-re, de kikacsint a tavalyi sikerre, a Fekete Párduc-ra is.
A 2018-as Lee-ből ennek ellenére hiányzik az a frissesség, amellyel évtizedekkel ezelőtt hegyeket tudott megmozgatni. Az az erő, amelynek olyan fekete alkotók művészetét is köszönhetjük, mint Jordan Peele (Tűnj el!), Barry Jenkins (Holdfény), vagy Ryan Coogler (Fekete Párduc). Steven Spielbergnek sem sikerült az a húzás, amikor A Pentagon titkait a Trump-adminisztráció szájbarágós kritikájává silányította. Spike Lee is maradhatott volna a finomabb utalásoknál, mert azok remekül működtek a Csuklyásokban. A pazar történet és az izgalmas, vicces megoldások az utolsó jelenetekre egy olcsó politikai kiáltványba fulladnak. Kár érte.
(Csuklyások, amerikai életrajzi film, vígjáték, krimi, 128 perc, 2018. Rendező: Spike Lee. Bemutató: 2018. szeptember 27. Forgalmazó: UIP-Duna Film)