A nyolcvanas évek Angliájában járunk. Csörög a telefon, egy férfi veszi fel. Karjából kilóg egy heroinos fecskendő. Közlik vele, hogy meghalt az édesapja, mire ő megkönnyebbülten nevetni kezd. A súlyos nyitó képsorok némi magyarázatra szolgálnak. Edward St Aubyn nem sokkal az apja halála után kezdte papírra vetni mély lelki fájdalommal, tagadással és árulással átitatott történetét. Ultimátumot adott saját magának: vagy ír egy hiteles regényt, vagy megöli magát. A regény megszületett, augusztusban nálunk is megjelenik, minisorozat készült belőle Benedict Cumberbatchcsel a főszerepben.
St Aubyn családja a brit arisztokrácia legfelsőbb köreihez tartozott, dúsgazdag anyja felmenői között amerikai iparosok is voltak. A színfalak mögött ez az élet azonban mégsem volt olyan irigylésre méltó, ugyanis Roger Geoffrey St Aubyn három- és nyolcéves kora között rendszeresen bántalmazta szexuálisan a fiát, felesége pedig közben úgy tett, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Állítólag nem is a fiú volt az egyetlen áldozat. Tizenhat évesen St Aubyn már elég mélyen volt: rászokott a kokainra és a heroinra, az egyetem előtt két évig párizsi és New York-i szállodákban lőtte magát, hogy aztán az Oxfordon túl is adagolja magát néhányszor.
Cumberbatch karrierje kis képernyőről indult világhódító útjára Sherlock Holmes szerepében, az ötrészes Patrick Melrose kedvéért pedig kisebb hollywoodi kitérő után visszatért – a mi legnagyobb szerencsénkre. Az első részben még hedonista aranyifjút látunk, aki a drogok kábulatában rázza a rongyot, nem számít neki semmi és senki. A felszín alatti elfojtások azonban hamar kiérezhetők. Valami nagyon nem stimmel. A történet sokat ugrál Patrick gyermek- és felnőttkora között, töredezetten, nem időrendben, hanem inkább a férfi érzéseitől függően bizonyos emberek iránt.
St Aubyn (és Patrick Melrose) egyszer séta közben elmondta édesanyjának, hogy gyerekkorában az apja rendszeresen megerőszakolta. Az asszony rezzenéstelen arccal annyit válaszolt: „Engem is.” Edward Berger rendezése akkor a legerősebb, amikor minden naturalista jelenet nélkül mégis élve boncol: kíméletlenül tárja elénk az árulás anatómiáját. Patrick pedig kézen fogja a nézőt, és magával visz a napsütötte délfrancia kastély idilljébe, ahol aztán megtörténik az elképzelhetetlen.
Egy gyermek számára a család védőbástya, amelyhez mindig visszaszaladhat, ha a külvilág bántja. A családnak a feltétlen bizalomról kellene szólnia, Patrick viszont életének korai szakaszában olyan lelki sérüléseket szerez e bástya falai között, amelyek talán sosem fognak begyógyulni – dacára a tudatmódosító szereknek, terápiának, barátoknak vagy szerető feleségnek.
A visszatekintésekben az apa (a fantasztikus Hugo Weaving) egyeduralkodója környezetének, amelyben az anya (a szintén remek Jennifer Jason Leigh) állandó lelki terror alatt tartott, alkohol- és gyógyszerfüggő roncs. Hiába érez még némi szeretetet gyermeke iránt, cselekvésképtelen. Főhősünk motivációi múltja megismerésével érthetővé válnak: a szélsőséges viselkedés, a folyamatos drogos tripek védekezésre szolgálnak.
A szembenézés végül mégis elkerülhetetlen lesz.
A Patricket alakító Benedict Cumberbatch még ebbe a környezetbe is képes becsempészni a fanyar brit fekete humort, figurája egyszerre kétségbeesett és maróan gunyoros. Görbe tükrön át látja a világot, kívülről pedig még kommentálja is a történéseket. Kifigurázza burzsuj környezete álságosságát, majd saját magát is, ahogyan például vastag, mocskos tűvel próbálja belőni magát egy New York-i drogtanyán néhány perccel azután, hogy kis híján leszúrták.
Cumberbatch tökéletesen hozza az angol urat, aki a következő pillanatban már belőve szétver egy hotelszobát. Egyszerre gyűlöli a szüleit, és érez emiatt hatalmas bűntudatot. A Patrick Melrose tűpontosan mutatja be az áldozat, a bántalmazott ember lelki vívódásait. Ez esetben egy olyan férfiét, aki nem pusztult bele, hanem képes volt kiírni magából.
(Patrick Melrose, brit életrajzi minisorozat, 2018. Rendező: Edward Berger. Forgalmazza: HBO)