Szép, nagy csendesség van körülöttem jó ideje már. Messzire tőlem csak megy tovább az élet, baj, osztozás, iparkodások, és ha néha kicsit felé nézek, elcsudálkozom, hogy az életet most élő emberek milyen gyerekesen kíváncsiak rá, hogy mi fog velük történni holnap vagy holnapután. És furcsa elgondolni, hogy a mostani dolgok a fiatalok számára éppolyan újak és érdekesek, mint nekem a harminc évvel ezelőttiek – írja Kaffka Margit Színek és évek című regényének kezdő soraiban, s pár mondattal odébb így folytatja:
Öregasszony vagyok, tavaszkor múltam ötvenesztendős; öreg és magános; de ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom.
Hogy Ábelnek pár napja miért jutott eszébe éppen ezt a könyvet leemelni a polcról s újólag beleolvasni, nem tudni. A nagyok mellett az életnek vannak ilyen apró rejtélyei is. És ezek vannak többségben, ezek, amelyeken úgy lépünk át, hogy eszünkbe sem jut elgondolkodni rajtuk.
Mindenesetre a szöveg, amelyen egyetemi évei alatt feltehetőleg sietősen átsiklott a tekintete, most mellbe vágta. Igen, így túl az ötvenen megállapíthatja, hogy a diagnózis pontos. Ami már csak azért is elismerésre méltó dolog, mert Kaffka ezt harminc-egynéhány évesen írta. (Szegény meg sem érhette az ötvenet, harmincnyolc évesen ragadta el a spanyolnátha).
Ábel az utóbbi időben tudatosan próbálja fegyelmezni magát, hogy ne avatkozzon be tizenéves gyerekei világmegismerő kalandozásaiba. Pedig hányszor és hányszor érez késztetést, hogy belekotnyeleskedjen az életükbe, mondván: ne tedd ezt vagy amazt, hiszen a napnál is világosabb, hogy mi lesz ennek a vége. De egy ideje rájött: az, ha „spoilerezi” a következményeket, senkinek nem válik hasznára. Egy dolog valamit megtapasztalni, és más becsszóra vagy hatalmi szóra elhinni.
A minap például a középső fiacskája, akivel egy osztályfőnöki és igazgatói szőnyegre hívásokkal meg rendszeres magatartásjegy-levonásokkal tarkított időszak után lassan (hú, de lassan!) elevickélnek a kiskamaszkor végéig, ismét bajba keveredett. Az „eleven ezüst” (vö. higany) természetű fiú ezúttal – Ábel számára is meglepő módon – verekedésbe bonyolódott. Ezt az egyik gyerek apukája hozta feldúlt arccal a tudomására egy csöndes, amúgy nem sokat ígérő délutánon, a házuk kapuja előtt.
Ábelt elöntötte a pulykaméreg. Alig pár napja kezdődött el az iskola, s lám, amikor a csalókán csöndes nyári napok már-már elhitették volna vele, hogy „élet, baj tőle messzire csordogál”, s ő mindezt meditatíve ölbe ejtett kézzel szemlélheti, ez a gyerek az egész szennyes áradatot kapun belülre hozza, kiugrasztva őt kényelmes foteljéből. Maga elé rendelte a nebulót, s a dühtől remegő hangon kerek perec tudtára adta, hogy büntetésképpen mitől és meddig lesz eltiltva.
Ó, istenem. Meggondolatlanság – harag a neved. Pedig hányszor eltervezte, hogy éppen ilyen éles helyzetekben fogja eljátszani a bölcs, körültekintően mérlegelő és higgadtan ítélkező atya szerepét, hiszen máskor nem nagy kunszt… S ehhez képest milyen ritkán sikerül. Mentségéül szolgáljon, hogy néhány perc múlva, lelkifurdalástól gyötörve, lehetőséget adott az „elítéltnek”, hogy előadja védekezését.
Kiderült, egyik iskolatársuk akarta elpáholni a barátját, miközben cinkostársai a telefonjukkal filmezték a jelenetet. Miért? Hogy a támadó feltegye majd az Instagramra! Hogy növelje népszerűségét és követői táborát.
Ábel, bár igyekezett leplezni megdöbbenését, beleborzongott. Lám, mennyire naiv, mennyire kívülálló ő e mai világban. Amelyben a verés célja már nem egy sérelem megtorlása, egy vita „lerendezése”, mint az ő gyerekkorában, hanem a kommunikáció, a net világában való érvényesülés, pozíciófoglalás. És a megvert gyerek ehhez csupán „eszköz”. Érthető? Nem emberi lény, nem ellenfél, hanem egy eldobható eszköz… Annyi mindent eldobunk, hogy várható volt: előbb-utóbb az ember is sorra kerül. Uramisten, milyen értékrendet vallanak ezek a gyerekek?!
„Apa, a barátomat meg kellett védenem!” – fakadt ki a fia könnyes szemmel, s Ábel megenyhülve bólintott. Hiszen hogyan is mondhatná, hogy: nem, fiam, nem jól tetted. A barát, a gyengébb, az elesettebb védelme mindig becsületbeli ügy. Erre tanították a kiskamaszt a rajongásig szeretett Old Shatterhand-történetek, erre a Cooper-történetek, és ezt vallja minden tisztességes ember.
És akkor eszébe jutott 1976 ősze, amikor új fiú érkezett az osztályukba a szomszéd városból. Az osztályfőnök kérdésére, hogy ki fogadja padtársává Tibort, mindenki húzódozott. Ábel ekkor megsajnálta, és önként vállalta az áldozatot. Pár nap múlva kiderült, hogy jó érzékkel választott társat magának. Történt ugyanis, hogy – már nem világos, miért, talán valamiféle kamasz „szerelmi ügy” lehetett a dologban – az iskola rettegett rossz fiúja (aki természetesen cselgáncsozó is volt) az egyik szünetben jelezte, hogy tanítás után ellátja Ábel baját.
El lehet képzelni, hogy Ábel szíve helyén mekkora malomkő volt, amikor a nap végén kióvatoskodott a kapun. Nem volt egérút, a korábban zárdaként működő épületnek csak egy kijárata volt. A két évvel nagyobb, azaz nyolcadikos cselgáncsozó és bandája már vártak rá. A fickó odalépett, és ököllel orrba verte. Ábelt elöntötte a vér, de nem mert visszaütni. Ő zenesulis volt, hiányzott belőle az agresszió ösztöne. Hiába próbált védekezni, újabb csapás zúdult a fejére.
És ekkor jelent meg a kapualjban az új fiú. Tibor, felmérve a helyzetet, rögtön ledobta táskáját, és közöttük termett. A nyolcadikos elvigyorodott, szemmel láthatóan felajzotta az újabb préda megjelenése. De csak egyetlen ütésre nyílt lehetősége. Ezt követően ugyanis Tibor olyan szakszerűen elpáholta a bandája szeme láttára (akik közül senki nem mert a vezér védelmére kelni), hogy Ábel szíve hízott a gyönyörűségtől. Azon az estén a kisvárosi iskola előtt, az utcalámpa fénye alatt életre szóló barátság köttetett.
Ábel felrezzent gondolataiból, s magához ölelte az őt ért igazságtalanságtól feldúlt arcú kiskamaszt. Visszavonta a kirótt büntetést, mondott néhány – teljesen fölösleges – szót óvatosságról és a testi erőszak helytelen voltáról, majd elengedte. S a fotelben üldögélve a félhomályban valami olyasmin tűnődött, amit Kaffka a regényében így fogalmazott meg: Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez. Ilyenkor megállok, és azt gondolom: jól van; ami volt, megvolt – de én semmit belőle újra nem kezdenék.