A te kitalált karaktered New Yorkban élt, amelyről tudjuk, hogy olyan város, amelyik soha nem alszik. Persze te szingli voltál, tehát akkor feküdtél le, amikor akartál, páldául neked nem kell húsz éve minden este mesélni valakinek, és tök mindegy, hogy rajtad kívül ki mosott fogat. Én viszont nem vagyok szingli, és viszonylag ritkán csinálhatom azt, amit szeretnék. Ha meg mégis a magam örömére végzek valamit, akkor szörnyű lelkiismeret-furdalásom lesz.
Testileg tulajdonképpen tökéletesen egészséges vagyok, köszönhetően a vidéki életmódomnak, a nagyon tudatos étkezésemnek – nem mánia, én tényleg az egészséges ételeket szeretem, életem hátralévő részében el tudnék élni nyers zöldségen, gyümölcsön és zabkásán, legfeljebb a csiliszósz hiányozna, és a főtt quinoa.
Rendszeresen sportolok, nyitott ablaknál alszom késő őszig, nem dohányzom, és csak társaságban iszom alkoholt, akkor is csak bort, azt is egyre ritkábban, mert nem esik jól, hizlal és öregít.
Állandó testi szenvedést a térdfájásomon kívül – amelyről nem veszek tudomást – csak a kínzó, szörnyű kialvatlanságom jelent. Ennek következtében pedig súlyos koffeinfüggésben szenvedek, reggel literszámra iszom a kávét, később a teát. Minden ellenkező híresztelés ellenére ennek semmiféle egészségügyi kockázata nincs. Csak nagyon finom és jó kávékat és teákat iszom, erre nem sajnálom se a pénzt, se az odafigyelést, se az örökölt, régi csészéket.
Az alváshiányomnak szubjektív és objektív okai vannak. Lássuk a szubjektívet! Él bennem egy ideál, amelyet még mindig meg akarok valósítani: hajnalban kelni, vidám madárcsicsergés közepette frissen, üdén lefutni ötven kilométert, mint Lubics Szilvia, megírni egy egész cikket, megfőzni két teljes menüt, mire a család felkel. Este időben, a sportolástól és a derekas munkától megviselt izmokat jólesően megnyújtóztatva értékes, komoly szövegeket olvasni, és úgy elaludni, hogy a konyhában rend van, a másnapi dolgok ki vannak készítve, a kutya megsétáltatva, gondosan kimért vacsorával megetetve (és nem degeszre zabáltatva mindennel, amit kikunyerál). Dolgaink ilyenkorra már rendben, szívünk békével és hálával telt. Kedves gyengeségként vallhatjuk tehát be, hogy a macskával alszunk.
Ehhez képest az igazság az, hogy én egy bagoly vagyok, aki biológiai ritmusa szerint hajnalig olvasna, és délben kelne, de akkor is csak azért, hogy tovább olvashasson. Ez, ugye, így nem megy, a cica tehát nem velem, hanem helyettem alszik az ágyamban. Mióta gyerekeim vannak, miattuk kelek, szerencsére már nem háromóránként, de iskolaidőben fél hétkor mindenképp, míg volt bejárósom, fél hatkor.
Nem vagyok híve annak, hogy később kezdődjön az iskola, mert délelőtt fog jól az agyam, itthonról dolgozom, ezért alig várom, hogy reggel elinduljon a család. Nyáron alhattam volna, de mégis rendszeresen hajnalban keltem, mert itthon volt mindenki, és amint magukhoz tértek, mind tőlem akartak valamit. Irodám nincs, menekülési útvonalaim sincsenek, illetve a családtagjaim azokat mind ismerik, és utánam jönnek a kávézók teraszára is. A hőségben mindenféle érdemi testmozgásra csak reggel nyílt lehetőség. Este meg, mikor végre langyos volt az idő, és hullottak a csillagok – ki a fene fekszik le kilenckor?
Ha már a macskát is kikotyogtam, azt is elismerem, hogy hegyekben állnak a tényleg nagyszerű könyvek az ágyam mellett, de este sokszor annyira fáradt vagyok, hogy kretén bulvárhíreket olvasgatok a neten ahelyett, hogy aludnék.
Nappal lefeküdni a mi családunkban nem szokás, a germán vér nem engedi. Cserébe viszont abban a pillanatban elalszom, ahogy a fejem a párnához ér, és addig alszom, amíg a második bögre koffein keringeni nem kezd az ereimben.
A legnagyobb luxus ebben az életben az, ha az ember magától, kipihenten nyitja fel a szemét, és ébredés után kel csak fel.
Nem pedig fordítva.