– Fiatalon sífutó volt, ötven évig kajakozott, és idén februárban, 83 évesen még síelt.
– Estem is egy nagyot! Tizenöt évesen az egyik barátom vitt le sífutni. Mindig közel laktam az erdőhöz, Kurucleshez, de följártunk a Normafához is edzeni. A Goldberger-gyár, később Vörös Lobogó ifjúsági versenyzője lettem. Világraszóló eredményeket nem értem el, de a versenyeken az első tízbe mindig bekerültem. Időközben picit megöregedtem, több műtéten átestem, itt fáj, ott fáj, sánta vagyok, de viszonylag jó nyomon még ma is végigmegyek.
– Fiatalon a sífutás mellett tornázott is Pasaréten a Vasasban. Hány éves koráig járt kézen három emeletet le, egyet föl?
– A Nemzeti Múzeumban 1957-től öt évig dolgoztam. A mindennapi tornámhoz tartozott, hogy nyitás előtt kézen „leballagtam” a múzeum lépcsőjén. Egészen addig, amíg egyszer az orrom előtt meg nem láttam egy pár fényesre pucolt cipőt.
A főigazgatóét. Megjegyezte, hogy talán kalandosabb munkahelyet kellene keresnem. A nyolcvanas évek elején még lejártam a hegymászók tornatermi edzésére, akkoriban a lépcsőn lefelé már nem, de a tornatermen még végigmentem kézen.
– Mikor kapta a Kóborló Farkas nevet, melyet máig használ?
– Már pici gyerekként indián lettem. Hatéves koromban 1941-ben a pasaréti ferencesek cserkészcsapatában először farkaskölyök voltam. Ott szereztünk alapvető ismereteket a kövekről, növényekről, fákról, csillagképekről. Miután betiltották a cserkészszövetséget, a baráti körön belül alakítottunk egy indián törzset, melyből már csak egyedül én élek. Nagyon komolyan vettük az indián létet, állandóan kirándultunk, kinn aludtunk a szabadban. Az erdőben úgy jártunk, hogy mi mindent lássunk – kirándulókat, állatokat –, de minket lehetőleg ne vegyenek észre. Kitaláltuk a bölénypróbát, amely azt jelentette, hogy egy hetet egyedül kellett eltölteni az erdőben. Elegendő enni- és innivalót cipeltünk magunkkal, mert útközben nem kérhettünk segítséget senkitől. Én a Pilisbe jártam, a csavargásaim miatt kaptam a Kóborló Farkas nevet. Ma már érthetetlen, de akkoriban az „indiánosdi” ifjúság elleni szervezkedésnek számított. Wiesler Jóska nevű társunkat, aki korábban őrsvezetőnk volt a cserkészeknél ’49-ben elvitte az ÁVO Recskre. Hiába szüntették be a tábort 1953-ban, nem engedték szabadon, elvitték Várpalotára rab bányásznak. Borvendég Deszkáss Sándor Fehér Szarvas néven ifjúsági indián regényeket, fiktív történeteket írt, és társaival megalakította az Indián Abroncsot. A mozgalom feloszlatása után azzal vádolták meg őket, hogy az indián mozgalom klerikális, jobboldali szervezkedés, szemben áll a demokratikus ifjúsági mozgalmak céljaival. Wiesler Jóska túl azon, hogy kirándult, békepipát szívott, és nagy tollkoronája volt, valóban részt vett a szervezkedésben. A forradalom után Németországba menekült, és amikor a nyolcvanas években először haza mert jönni, elvittem őt azokra a helyekre, ahol korábban a Pilisben jártunk. Filmre vettem, ahogy útközben elmesélte az életét. Már nem tudom, hányszor beadtam a Médiatanácshoz, de nem támogatják az ötletet, pedig ez olyan mozaikkockája a magyar történelemnek, melyről kevesen tudnak. Az indián létnek Magyarországon különböző korszakai voltak. A nálunk jóval idősebb Baktay Ervin és csapata kezdte el, ők a Kőhídi-szigeten, Nógrádverőcével szemben gyűltek össze. Kiskamaszként egyszer-kétszer átúsztunk hozzájuk, ők pedig megengedték, hogy lekuporodjunk a tűz mellé. Utánuk jött a mi generációnk. A Hosszú-hajtás-völgy fölött ötvenen-hatvanan összejöttünk, sátrakat, tipiket állítottunk, és hadijátékokat játszottunk. Ebből a társaságból ’56-ban nagyon sokan elmentek Nyugatra. Rajtam kívül ketten élnek még. Az egyik a hétvégi kirándulótársam: Berkes Balázs Liszt-díjas nagybőgőművész, aki Nagy Kígyó névre hallgat. A másik – indián nevén Kistestvér – Sydney-ben él, de nemrég otthon járt látogatóban.
– Hitben nőtt fel. Hogyan tudta az evolúciós gondolkodást, a szigorú tudományos feltételeknek megfelelő rendszert és a vallást, a Bibliában leírtakat összeegyeztetni? Kemény küzdelmet folytatott magával?
– Igen. A mai napig. Három éve a Magyar Katolikus Rádióban a Természet – tudomány sorozat Teremtett világ című műsorában hasonló dolgokról beszélgetünk. Gyerekkoromban mélyen hittem, a házioltárom előtt imádkoztam. Huszonévesen a Vatikánban az Utolsó ítélet olyan hatással volt rám, hogy elsírtam magam. Viszont az, hogy Isten hat nap alatt teremtette a Földet, az már a kamaszkori olvasmányaimmal is ütközött. A Homo sapiens 200 ezer éve jelent meg a Földön, ez bizonyított tény, de szerintem nem zárja ki, hogy higgyünk Istenben. Az utazásaim során megismertem az összes nagy világvallást, eljutottam buddhista országokba, hindu vallási területekre, az iszlám országok többségét is bejártam, s mindezekről filmeket készítettem, könyveket írtam. A világvallások közül számomra a buddhizmus a legszimpatikusabb, mert nem fanatikus tételekre épül, hanem nagyon hasznos tanácsokat ad a mindennapi élethez, toleranciára, mások megértésére késztet. A mai napig sokat töröm a fejemet a kérdésén, de most sem vagyok biztos abban, hogy a tudomány és a hit nagyon különböznek egymástól.
– Geológusként 1957-ben végzett, amikor még nagyon nehéz volt kijutni az országból. Milyen trükköket kellett alkalmaznia, hogy utazhasson?
– Az egyetemen úgy tanultuk a geológiát, hogy nemcsak hogy nem utazhattunk magashegységekbe vagy vulkánokhoz, de még csak álmodni se mertünk az utazásról. Kezdetben csak a szocialista országokba mehettünk. Én először 24 évesen léptem át a határt, Csehszlovákiában ásványokat gyűjtöttem. De hogy min múlnak dolgok! A Lukács uszodában volt egy izomfejlesztő csoportunk 1963-ban. Napozóágyakra fektettük egymást, és az ágyakat emelgettük. Elmeséltem nekik, hogy már többször megpróbáltam Ausztriába és Svájcba útlevelet kérni, de mindig elutasítottak. Azt mondta az egyik fiú: „Írd le nekem az adataidat!” Soha nem derült ki, de szinte biztos, hogy BM-es volt. Néhány héten belül elintézte az útlevelemet. Soron kívül behívattak a Belügyminisztériumba, pedig ’56-ban – bár harcban nem vettem részt – volt fegyverem, amiről nyilván tudott a hatalom.
– Hogyan lett a geológusból számtalan rádió- és tévéműsor vezetője, szerkesztője, illetve természetfilmek rendezője?
– A forradalomban a ruszkik eltalálták el a Nemzeti Múzeum épületét, és teljesen szétlőtték a gyönyörű Afrika-kiállítást. A felső szint leomlott, kiégette, romhalmazzá változtatta az alatta levő ásványtárat. Az őslénytárban a takarítás után láthatóvá vált a kiállítás megmaradt része, ahol volt két kedvenc ősállatom. Írtam róluk egy dalt, geológuskörökben népszerűvé vált. Akkoriban ismerkedtem meg a múzeumba járó rádiósokkal, akik később rendszeresen foglalkoztattak. Két évvel fölöttem végzett az egyetemen Rockenbauer Pál, ő hívott fel 1960 nyarán, hogy a Ki miben tudós? televíziós földrajzverseny műsorvezetője megbetegedett, be tudnék-e ugrani helyette. Elvállaltam. Később nagyobb, komolyabb műsorokban is számítottak rám a tévénél. Sokszor ugyanazt csináltam, mint geológusként, elvittem a gyerekeket a kis patakvölgybe vagy a bányába, ásványokat kerestünk, s közben elmagyaráztam nekik a vulkáni kőzetek keletkezését. Státuszt a tévében 1986-ban kaptam – előtte 16 éven át a Természettudományi Stúdió igazgatója voltam –, de rögtön el is tűntem a képernyőről, mert Afrikába utaztam hosszabb expedícióra. A kezdetekben olyan gazdag volt a televízió, hogy a legkisebb forgatásra is tíz-húsz főt küldtek ki. Közben ellestem, hogyan dolgoznak az operatőrök, és a kilencvenes évek elejétől elkezdtem egyedül forgatni. Az aranykoromat a rendszerváltás után éltem, rengeteg pályázatot nyertem, melyek révén eljutottam az Egyesült Államokba és Kanadába, ahol nemzeti parkokról filmsorozatokat, magyar származású Nobel-díjas tudósokról pedig 15 portréfilmet készítettem. Közben a barátaimmal megszerveztük a Nomád Szafari utazási irodát, ahol idegenvezetőként dolgoztam. Korábban kilenc évig én vizsgáztattam minden idegenvezetőt Magyarországon.
– Nyolcvanéves koráig 109 országban, az Antarktisz kivételével minden földrészen járt. Afrikában hogyan tudta rávenni az ott élőket, hogy bemutassák a szokásaikat, hogy lefilmezhesse őket? Milyen nyelven értették meg egymást?
– A világon mindenütt – az afrikai törzsek is – beszélnek angolul vagy a gyarmatosítók nyelvén. Az utak előkészítése nagyon fontos volt, például mielőtt Irian Jayába, a pápuák földjére léptem volna, két évig leveleztem három ottani fiatalemberrel, akik vállalták, hogy segítenek a szervezésben, kapcsolatteremtésben. Különböző szertartásokon filmezhettem, elvittek halotti torra, megmutatták a szálláshelyeiket, találkozhattam klánfőnökökkel. A Teleki Sámuel-expedícióval 1987-ben Tanzániában és Kenyában jártunk, ahová Füssi Nagy Géza nyelvész is velünk utazott. Ő a kelet-afrikai nyelvek kutatója volt, aki szót értett a szamburukkal, turkanákkal és pokotokkal. Mindenhol megérzik, ha valaki empátiával, befogadóan közelít hozzájuk. Engem Afrikában neveztek el Babunak. Karácsony napján megszületett az első unokám – aki most lesz 31 éves –, s miután hírét kaptam, az ott élő feketékkel együtt ünnepeltünk, ittunk, gitároztunk. Szuahéli nyelven a babu nagypapát, tiszteletre méltó öregembert jelent.
– Évtizedekig a köztévében dolgozott vezetőként. Hogyan lett a TV2 alapító tagja?
– Mielőtt az MTV-től 1997 januárjában nyugdíjba mentem, megismerkedtem Tolvaly Ferenccel, aki azt mondta, hogy nagy tervei vannak, és ha eljön az ideje, keresni fog. Az év nyarán felhívott Érdi Sándor, hogy tudom-e, hogy a filmgyárban az egyik szoba ajtajára kiírták: Dr. Juhász Árpád főszerkesztő. Nem tudtam. „Hát akkor hívd fel Tolvaly Ferenc vezérigazgatót, mert nem véletlenül rakatta ki a névtábládat!” Hivatalosan a gyermek- és ifjúsági műsorok főszerkesztője lettem, de már az első nap kiderült, hogy a filmek és a hírműsorok kivételével minden más műsornak is én leszek a főszerkesztője.
– Ma mi a feladata a kereskedelmi tévében?
– Nyolc évvel ezelőtt kezdtük el a TV2 teletext oldalán a siketek számára a műsorokat feliratozni. Ez a munka kicsit távol áll a szakmámtól, az alkotó élettől, sajnos nagyon beszűkültem, már három éve nem készítettem filmet. A forgatott anyagaimból több műsort is össze tudnék vágni, de a kereskedelmi tévében nem kellenek, így a saját cégemnél is hiába házalnék velük. Nagyobb keserűségem, hogy annak ellenére, hogy közérthetően és érdekesen írok a természetről és tudományos dolgokról – ráadásul saját fotóarchívummal, közel százezer képpel is rendelkezem –, az elküldött szinopszisaimat a kiadók válaszra sem méltatják.
– Ennyi tudással és munkával a háta mögött mikor jön el a jól megérdemelt pihenés ideje?
– Remélem, minél később. Megőrülnék otthon a négy fal között. Én már csak munkára vagyok alkalmas.