A stanfordi börtönkísérlet minden idők egyik leghíresebb, egyben leghírhedtebb pszichológiai kísérlete volt. Bizonyíték arra, hogy a rossz élethelyzet az egyén személyiségétől vagy értékrendjétől függetlenül bárki viselkedését képes megváltoztatni. A szadista ott lappang bennünk, az alá-fölé rendeltségi viszony és a hatalom megmérgezi az ember lelkét.
A szicíliai származású Philip Zimbardo mélyszegénységben nőtt fel Bronxban, ahol már gyerekként testközelből megtapasztalhatta, hogy pénzért, drogért és egyebekért könnyű letérni a helyes útról, és az életkörülményeknek bizony komoly beleszólásuk van az ember tetteinek alakulásába. 1971-ben a Stanford Egyetem kutatói Zimbardo vezetésével indították el kéthetesre tervezett kísérletüket, amelyben a résztvevőknek börtönőrök és rabok szerepét kellett eljátszaniuk. A kísérletet hat nap után kellett befejezni, mert elszabadult a pokol: a börtönőröket játszó diákok olyan embertelenül bántak a rabokkal, hogy veszélyessé vált az egész kísérlet.
A résztvevők állítólag nem kaptak konkrét instrukciókat, és saját magukat lovalták bele túlságosan a szerepbe. Most viszont egy Ben Blum nevű újságíró hosszú cikkben, bizonyítékokat felsorakoztatva állítja, hogy az őrök valójában utasításokat követtek, a kísérlet pedig egy szép kövér áltudományos hazugság volt.
A korabeli interjúkra hivatkozó cikk szerint az őröket a kísérlet irányítói utasították arra, hogy durvábban bánjanak a rabokkal. Az egyik régi felvételen a börtönigazgató szerepét játszó David Jaffe, Zimbardo egyik tanítványa arról beszél az egyik őrnek, hogy keményebbnek kell lennie, különben a kísérlet nem fog működni. Ezek az információk megkérdőjelezik a kapott eredmények komolyan vehetőségét és szakmaiságát, hiszen ha irányított volt az őrök viselkedése, akkor nem igaz, hogy az alanyok pusztán a hatalmi pozíciótól megrészegülve váltak kegyetlen zsarnokká.
A szakma azon nyomban a kilencven felé közelítő, de még mindig hihetetlenül aktív és sztárként ünnepelt Philip Zimbardo fejét követelte, a szociálpszichológia alapjai pedig kissé meginogtak. Valóban csettintésre gonosszá válnak-e az emberek, vagy van még remény? Zimbardo szerint a játékot kell utálni, nem a játékost. De vajon tényleg csupán a körülmények áldozatai vagyunk?
A szakember rövid hallgatás után majd húsz-oldalas közleményben tagadta Ben Blum vádjait. Szerinte ugyanis az a „kamu”, nem a stanfordi börtönkísérlet. Azt ugyan elismerte Zimbardo, hogy adott instrukciókat arra, hogy a börtönőrök szerepébe bújó diákok fenntartsák a rendet, és követeljenek tiszteletet a raboktól, de nem írták körül részletesen a viselkedési mintáikat, így az őrök szabadon dönthettek arról, hogy mennyire legyenek kemények. Elmondása szerint egy zendülés leverése után durvultak be igazán. A cáfolat kiemeli, hogy a szándékos és extrém kegyetlenkedést, megalázást egyáltalán nem indokolta a börtönőröknek adott iránymutatás.
Blum cikkében megszólal Dave Eshelman egykori „börtönőr”, aki azt állítja, hogy ő gyakorló színészpalántaként csak szerepet játszott, a mímelt déli akcentusú karaktert pedig filmekből vette. Azt tesztelte, hogy vajon meddig mehet el.
A rabok John Wayne-nek nevezték, ám Zimbardo szerint az, hogy éheztette, fizikai megpróbáltatásoknak tette ki és megalázta őket, jóval túlmutat némi improvizációs játékon. Eshelman saját állítása szerint bábmesternek érezte magát, aki játszhat a többi emberrel. Másikuk, a „fogvatartott” Doug Korpi, akinek összeomlása vezetett többek között a kísérlet korai lezárásához, azt állítja, hogy csupán szimulálta az egész drámát, hogy kiengedjék, és tanulhasson a vizsgáira.
Zimbardo szerint viszont ez már Korpi sokadik változata az eseményekről, hiszen korábban nyilatkozott olyat is, hogy valóban fogságban érezte magát. John Mark, egy másik „börtönőr” még 2011-ben úgy emlékezett vissza, hogy a helyzet magától egyáltalán nem mérgesedett el, ezért Zimbardo mesterségesen teremtett feszültséget, hogy igazolja elképzeléseit, és fokozza a drámai hatást. Erőltette például, hogy vonják meg az alvást a raboktól, amivel Mark egyáltalán nem értett egyet.
Egy BBC-műsorban évekkel később nem sikerült reprodukálni a kísérlet eredményeit, mert ekkor az őrök kezdtek kiborulni, és a rabok kerekedtek felül rajtuk. Philip Zimbardo szerint viszont teljes képtelenség tudományos kutatás eredményeként elfogadni egy tévéműsorban történteket, és ezt felhozni érvként, hiszen az semmilyen feltételnek nem felel meg úgy, mint egy szigorú szabályok szerint működő kísérlet. Ráadásul a résztvevőkre biztosan hatással volt az is, hogy tudták, filmezik őket.
A Medium online felületen megjelent cikk azonban nem az első a stanfordi börtönkísérletet ért kemény kritikák sorában. Már a megkezdésekor is számos probléma merült fel, megítélése a mai napig ellentmondásos: van, aki egyetemen tanítja, és akad, aki komolytalannak tartja. Már az alanyok kiválasztása sem volt túl reprezentatív: a 24 fős minta nem elég a messzemenő következtetések levonásához. Úgy meg aztán pláne nem, ha közülük mindannyian amerikai egyetemista férfiak, ráadásul egyetlen ázsiai diákot kivéve mind fehérek. Sem a népességet, sem pedig az amerikai börtönhelyzetet nem reprezentálják, az pedig pláne megszűrte a résztvevőket, hogy tudták, börtönkísérletre jelentkeznek.
Amikor 2004-ben kiderült, hogy az Abu Ghraib börtönben amerikai katonák iraki rabokat kínoztak, Zimbardo az őrök mellé állt: felszólalt az ellen, hogy a kormány rájuk hárítson minden felelősséget a rendszer hibáinak elismerése helyett. Sok támadás érte, amiért még az egyik vádlott védelmét is erősítette szakértőként.
A pszichológus közleményében újfent kijelenti, hogy a vádakkal szemben sem a stanfordi börtönkísérletnek, sem egyetlen szociálpszichológiai kutatásnak nem célja, hogy az egyén felelősségét megkérdőjelezze. Tetteink miértjeinek ismerete sosem ment fel a felelősségvállalás alól. Kritikusai pedig, akik ezt olvassák ki munkájából, naiv félreértésben élnek, ő ugyanis sosem állított ilyet. Zimbardo azzal zárja sorait, hogy hisz abban: a börtönkísérlet kiérdemelte helyét az emberi viselkedés megértésében – még akkor is, ha nem tökéletes.