A magyar avantgárd egyes képviselői szemére vetették Illyés Gyulának, hogy Louis Aragon, Paul Éluard és Tristan Tzara barátjaként, André Breton vitatársaként s franciául írt ígéretes versei ellenére sem lett francia költő, a dadaizmus vagy a szürrealizmus „idegenlégiós” zászlóvivője, hanem 1926-ban visszatért a sokak által pusztulásra ítélt Magyarországra. Illyésnek erre adott válaszaként is olvashatók az 1938. augusztus 18-án kelt naplóbejegyzésének hajdani párizsi tartózkodására vonatkozó sorai: „Itt nevelkedett, itt emelkedett, egyre szélesebb kört véve tekintetébe, innen ismerte és szerette meg szülőhazáját, tárgyilagosan, majdnem idegenként, tehát annál hitelesebben, igazabban: hiszen majdnem szabad választása volt!”
E választás tette Illyés Gyulát a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselőjévé, a közösségi gondokat is vállaló, tematikájában szerteágazó, nyelvi gazdagságába ágyazott – esetenként közhelynek is érezhető – gondolataival megrendítő esszé páratlan mesterévé. Minderre bizonyíték a Magyarok újabb kiadása, amely 1933 és 1938 között született naplószerű, tanulmányhitelességű publicisztikai írásait foglalja magában – Babus Antal jegyzetei és utószava kíséretében.
Ezek az írások mintha a Nyugat 1933. szeptember 17–18. számában megjelent Pusztulás című esszéje szellemi földrengésének utórezgései volnának. A Baranya megyei egykekérdést nem Illyés Gyula fedezte fel a zengővárkonyi papnál, Fülep Lajosnál tett sokkoló „tanulmányút” hatására, de villámcsapás-szerűen ő gerjesztette politikai, irodalmi mozgalomszervező közgonddá. A megoldás: a feudális birtokviszony felszámolása, radikális földreform, telepítés – a méltó emberi létezés lehetőségétől megfosztott hárommillió zsellér és cseléd felemelése érdekében.
E programjával céltáblája lett mind a kormánypárti jobboldalnak, mind az internacionalista színezetű baloldalnak, amely a polgári radikálisokkal együtt másként viszonyult a magyar parasztsághoz. Illyés döbbenten tapasztalta, hogy barátai, akikkel a szociális, társadalmi kérdésekben nagy általánosságban egyetértett, egyszeriben ellenségüknek tekintették, mihelyt a magyar parasztság konkrét viszonylatában vizsgálta, tette szóvá a megoldandó gondokat. Ez mélyíti el benne annak tudatát, hogy „csaknem minden író, aki a magyarság nagy sorskérdéséhez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett”.
Visszatekintve a Magyarok írásainak időszakára elégedetten jegyezheti meg: „Olyan munkát végeztünk, amely nélkülünk nem végeztetett volna el. Nyolcan-tízen voltunk. Ennyien kezdetben; ma ha valaki nyilvánosan szóra nyitja száját, három mondata közül kettőben a mi gondolatainkat kényszerül ismételni, azokat szívja be, a levegőből is.” Hatásuk alátámasztására idézi egy középbirtokos hozzá intézett levelét: „Tisztelt uram, véletlenül elolvastam, amit a cselédek helyzetéről írt, feldúlva siettem ki azonnyomban a béresházakhoz, köszönöm, hogy mulasztásaimra figyelmeztetett; csak most írom meg ezt vezeklésképpen, midőn már sok mindent jóvá tettem…” „Bevallom, majdnem nedves szemmel olvastam: ha csak húsz ember sorsán könnyíthettem!” – fűzi hozzá Illyés.
A könyv Illyés Gyula magyar nép iránt érzett szeretetének krónikája. Hogy benne csipetnyi szentimentalizmust, viszolyogtató mesterkéltséget, a tárgyát megzápító hiteltelenséget sem érzünk, abban az író hibátlan ízlése, páratlan műveltsége, témája iránti felelősségérzése, empátiakészsége is szerepet játszik amellett, hogy egyik legkiemelkedőbb művelője a nyelvnek. Nem véletlenül emeli ki 1938 szeptemberében a magyar nép jellemvonásait összefoglaló vallomásában azt, hogy a nyelv teszi a népet: „Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Taglaló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniük, hogy megértsék egymást; minden szó külön felröppentése után meg kell várniok, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén! S a tiltakozást a magány ellen. Akik ezt kialakították, csak eleve megrágott, kész gondolatot közöltek, aztán elhallgattak: minden szónak külön hitele van. Minden gondolat mögött való élmény, ha nem fájdalom. A gondolat szót a gondból bővítette ez a nyelv. […] Dalba fűzve csodálatosképp meglágyul és hajlékony lesz.”
A Magyarok szövegeiben szemezgetve összeállítható lenne önálló szentenciagyűjtemény, amely bizonyára kitenne kisebb kötetet. Például a magyarságra vonatkozó alább idézett mondatok egymástól függetlenül, mottószerűen is megélnének: „Magyarrá a magyart […] kétségtelenül a nyugat tette. Ide érkezve vált igazán mássá, itt kapta a legtöbb súrlódást és sértést, itt kellett legtöbbször visszavágnia; azt, hogy ki, azt itt tudta meg, úgy, hogy tudtára adták. A Don-vidéken még rokon volt, s ha ott marad, könnyen megtörténhetik, hogy szétszívódik a rokonnépek egyre tágabb köreiben. Nyugaton már mint idegenre csak a pusztulás várhatott rá, vagy saját értékeinek felfedezése után az azokhoz való ragaszkodás, az önállóság, a külön lét. Ha nem akarta legyilkoltatni magát, magyarrá kellett válnia.”
(Illyés Gyula: Magyarok. Magyar Napló. Budapest, 2016, 393 oldal. Ára: 3000 forint)