Nagyot fordult a világ a görög fővárossal az elmúlt tizennyolc évben. Athén 2000-ben nyüzsgő mediterrán város képét mutatta, mára mocskos, kaotikus balkáni csomóponttá vált, ahol hetekig áll az utcán halmokban a szemét, és a sarki közért biztonsági őre is golyóálló mellényt visel.
Kora nyári szerda este van, néhány sarokra vagyunk az Akropolisz lábainál elterülő turistanegyedtől, a Plakától. A napnak még este hétkor is bitang ereje van. Valószínűleg elfeledkeztek rólunk, pedig nem sokan ülnek az étterem teraszán. Amikor végül sűrű elnézéseket kérve egy óra után kihozzák az ételt, három kóbor macska kezd élet-halál harcba a remélt leeső falatokért a lábunk alatt. Az ajtófélfán a kiváló tengeri menütől kövérre hízott csótány mászik felfelé. Nem szaladva, csak úgy ráérősen, mint aki tudja, hogy úgyis ő nevet a végén.
Idő- és dimenzióugrás. 2000 nyara, a sorozatos államcsődhelyzet és a migrációs hullám előtti békeidők. A Parthenón templomának gigantikus dór oszlopai között bámészkodó turisták, kicsit lentebb színes tavernák, előzékeny, angolul beszélő emberek mindenütt. Szeméthegyek, parkokban élő hajléktalanok sehol. Az étel ugyanúgy jó, az árak sokkal inkább a Balkánhoz vannak szabva, nem pedig a nyugat-európai turisták lehúzására.
Athén harmincöt közigazgatásilag önálló kerület összeolvadásából jött létre, és a maga bő hárommillió lakójával Dél-Európa egyik legnagyobb városa. Görögország lakosságának harminc százaléka az ország egyszázaléknyi területén él – ez pedig jócskán meg is látszik rajta. A metropolisz időszámításunk előtt háromezer évvel is városként létezett, de már hétezer éve laknak területén. A nyugati civilizáció bölcsője, a demokrácia, a politika- és természettudományok és a színház szülőhazája. Itt rendezték az első olimpiát időszámításunk előtt 776-ban és az első modern olimpiai játékokat is 1896-ban.
A város legfőbb turistalátványossága az Akropolisz, amelyet úgymond kötelező egyszer az életben megnézni. Mára viszont nem sok más szépség maradt az ókori köveken kívül, és az idelátogató utazó az „ide biztosan visszatérek” helyett leginkább a „megvolt, de soha többet” érzéssel távozik. Az Akropolisz monumentális, mégsem tudja ellensúlyozni a rengeteg zsebtolvajt, a turistákat lépten-nyomon átvágó taxisokat és a mocskot. A város ráeszmélt, hogy történelmén kívül semmi más vonzót nem tud kínálni, a szép tengerpartokért és görög életérzésért pedig úgyis a szigetekre fog mindenki ellátogatni, ezért az ókori látnivalókat elkezdték a turisták kopasztására használni.
Míg Rómában a legtöbb ókori építményt máig meg lehet nézni ingyen, Athénban mindenért fizetni kell, az árak pedig arcátlanul nőnek évről évre. Néhány éve még tizenöt euróért be lehetett járni valamennyi látnivalót, ma már a duplája – most is, amikor fel van állványozva. Nemrég még olcsó és ideális helyszínként ajánlották Athént, a görög kormány megszorító intézkedései viszont alaposan felsrófolták a szolgáltatások árait, mintha legalábbis Barcelonában vagy Észak-Olaszországban lennénk. A színvonal persze az utóbbiak közelében sincsen.
A tíz éve húzódó gazdasági válság miatt ráadásul mindennaposak az utcai tüntetések és szakszervezeti sztrájkok, amelyek az egyébként is esetleges tömegközlekedést bénítják, és nemritkán erőszakba torkollnak. A konszolidáltabb városrészekben is géppisztolyos rendőrök sétálgatnak, de még a kisbolt biztonsági őrén is golyóálló mellény van. A központi piacon terjeng a rothadó halszag, nagyon kell vigyázni, hogy az ember bele ne lépjen néhány szétdobált zsigerbe.
Egy pakisztáni fickó a kezem után nyúl, hogy hová valósi vagyok, majd elkezdi ajánlgatni a napon szikkadó, zöldes színekben játszó birkahúst. Az Omónia tér közelében kanyargó mellékutcák Kalkutta felsőt idézik: itt legalább nem fogdosnak, de a naphosszat a járdákon lebzselő, kiabáló férfiak sem erősítik a komfortérzetet. A menetrend esetleges, a jegyeket sehol sem kérik, az ellenőrző pontok nem működnek, ellenben minden megállónál az első dolog, amit bemondanak, az, hogy vigyázzunk a személyes tárgyainkra. Pörög a koldusbiznisz: éneklő-szájharmonikázó gyerekekkel, karon ülő csecsemőkkel, agresszivitással.
Rengeteg Athénban a kiégett, romos épület, az elhanyagolt utca és negyed. A hanyagság árad mindenből, ahogy végignézünk a járdára vastagon rászáradt mocskon és a szeméthegyek mögötti agyongraffitizett épületeken. Lakóházak, ajtók-ablakok, köztéri padok, oszlopok, metrókocsik: minden, aminek van egy tenyérnyinél nagyobb összefüggő felülete, az tele van firkálva. Senkit sem érdekel, hogy néz ki az ajtaja, fala, kocsija. Úgy hagyják.
„A kapitalizmusnak le kell dőlnie” – hirdeti egy felirat óriási színes betűkkel az omladozó épület falán. Az Exárcheia negyedben vagyunk, melyet Anárchiának is becéznek, nem véletlenül.
Ezt a városrészt az tette híressé, hogy elérte a mélypontot: prostituáltak, drogosok és hajléktalanok placca volt, emiatt pedig olyannyira lementek az ingatlanárak, hogy a fiatal művészek elkezdtek beköltözni. Kávézókat, lemez- és hangszerboltokat nyitottak, a temérdek graffiti pedig már nem csak a katasztrófaturistákat vonzza a környékre. Karaktere lett, noha még mindig nem a legveszélytelenebb környék, de legalább az egyik lemezboltban árulnak egy dedikált David Bowie-korongot potom háromszáz euróért.
Talán maga a görög főváros is felemelkedhet még romjaiból valamikor, és az ókori istenek is jó szívvel visszalátogatnak majd az Olimposzról az athéni fellegvárba. Majd egyszer.