Krúdy mondta egyszer: jó lenne ötven esztendő múlva élni. Sóhajában benne volt a romboló idő, amely nála tempósabban tette a dolgát. Mi, akik, ha emlékeinket 1956-ról szeretnénk összerakni, kimért időnk dolgában szerencsésebbek vagyunk, mint az író, mert ahogy a mondás tartja, az öregség maga betegség, de vannak túlélők is. Magam
– túl a nyolcvanhatodikon – kézbe vettem most egy névsort.
Ide írom: Obersovszky Gyula, Komoly Péter, G. Vészi János, D. Szabó László, Radó István, Kusinszky Endre, Garai Tamás, Gáli József, Radványi Sándor, Zsadányi Oszkár, Rozsnyai Simon, Pintér István, Gimes György, Szilvási Lajos, Dersi Tamás, Szentiványi Vera, Örkény István, Baracs Dénes, Forgács Ágnes, Párkány László, Szegedi Emil, Kozák Dezső, Gink Károly, Barabás Tamás, Bárdi János.
Ötvenhat október 24-én száz író, közíró közül nevezetteket választotta be végleges stábjába Obersovszky Gyula. Szerkesztőségi családdá november 9-én alakult volna a törzskar, ha a túláradó buzgalmat nem tapossák sárba a lánctalpak. De ne siessünk ennyire előre! Nézzünk vissza a túlcsorduló jókedv fényes napjaira. Azok kedvéért is, akik már – néhány kivétellel – az égi redakciókban róják soraikat.
Ötvenhat október 22-e és november 5-e között a Budapesten megjelenő, országos jelentőségű újságok között az Igazság különlegességnek számított a név- és arculatváltozáson átesett régiek és azok között a sajtóorgánumok között, amelyek „visszaszerezték” korábbi cégérüket. A győzelemtudattal munkát kereső újságírók, a minden politikai zöngétől idegenkedő írók azért kopogtattak az Igazság ajtaján, mert a forradalom céljaira rímelő új hangra vágytak.
Keszi Imre író, művészeti kritikus feleségével, Hajnal Anna költővel az elsők között sietett be a redakcióba, s mint egykori Szabad Nép-es, mai szóval megmondóember, kommunistákat agyagba döngölő publicisztikával jelentkezett volna a lap hasábjain, ha a szívós emlékezet ki nem löki a már betördelt nyomdai oldalról. Persze voltak pendlizők is, akik 56 több forrásvizéből is kortyolgattak, hátha… alapon. Lukács Imre jobbról is, balról is kémlelte a csillagok állását.
Dersi Tamás például november 4. után cserben hagyta a „színarany szavak” (így adták kézről kézre a felkelők az Igazságot) biztos fészkét, és pártlapokhoz csatlakozott. Nekem, a félig kész, legfiatalabb (bocsánat, Baracs Dénes egy évvel alattam járt az újságíró-egyetemen) újdondásznak néha portáskodnom is kellett; én kísértem fel a New York palotában székelő félemeleti szerkesztőségi szobába a sápadt, reszkető kezű, Hajnal Anna kezét szorongató Keszi Imrét. Demeter Imre ismert színikritikust, midőn tanácstalanul téblábolt a sajtóház rideg aulájában, zsöllyebarátságunk révén kézen fogtam, és Obersovszky elé vittem immár nyomdakész színházi helyzetjelentéseit.
Kérdezhetné az olvasó, hogyan boldogult száz újságíró a pár négyzetméternyi szobácskában? (Ennyi volt az Igazság jussa a sajtóház félemeletén.) Úgy, hogy mindenki úton volt, vagy telefonkagylón lógott. Jómagam például káderdossziék máglyahalálánál jegyzeteltem a körúton, de ott voltam az Akácfa utca torkolatánál, a Sztálin-szobor szuvenírgyűjtögetői között is, akik egy darabka ércért alaposan megizzadtak. Békésből 15 teherautó krumpli várt sorsára a II. kerületi Nemzeti Bizottság székháza előtt. Divatos kalapokban többnyire hölgyek osztogatták a küldeményt.
Obersovszky íróasztala (talán kettő volt a szerkesztőségben) a szoba bal sarkában állt. Jól emlékszem: november 1-jén nyolcflekkes hírcsokorral álldogáltam íróasztalánál. Kéziratdzsungeléből fel sem nézett, bal kezét nyújtotta írásom felé, majd egy pillantást pazarolva a kiizzadt sorokra, hulló tölgyfalevélként eresztette íróasztala oldalára az írás minden második lapját. Évek múlva jöttem rá, hogy mókás rostája nemcsak pontos, hanem hasznos is volt, mert „húzása” nélkül az egyetemi fegyelmi bizottság eltanácsolhatott volna. (Így csak megrovást kaptam a november 2-i számban megjelent, aláírt cikkemért.)
Az apostoli tekintélyű szerkesztő irtotta a lapos közhelyeket, a forradalmi buzgalom szülte egyenszövegeket. Az Igazság néhány számának megjelenése után Németh László, Örkény István és még sokan a „naprakész” írók közül friss, érvényes kéziratokkal tisztelték meg a lapot.
Itt érdemes megjegyezni, hogy Szilvási Lajos, az újság egyik szellemi „hadbiztosa” egyik jótékony hatású írásával, a Ne lincselj! Gondolkozz! Tégy különbséget! című publicisztikájával – a lincsbíró és az ÁVH-s hóhérok gyilkosságai ugyanazon a táptalajon éltek – az Igazság tekintélynövelője volt. Miként Tamási Lajos Piros vér a pesti utcán című verse, amely más lapokban is megjelent, és a forradalom himnikus költeménye lett. Örkény István is megtisztelte a lapot egy színes jegyzettel a november 2-i számban, a címe és néhány mutatványsora idekívánkozik:
Fohász Budapestért. „Kívánom én is: légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest; és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest!”