Ki gondolta volna, hogy már Jókai Mór is készített képregényelőzményként felfogható, szövegekkel párosított rajzokat? Az sem köztudott, hogy a magyar származású Joseph Pulitzer lapjának köszönheti a képregényszakma a dinamikus szóbuborékokat.
A Budavári Palotában található nemzeti könyvtár kiállítása épp ezért igyekszik minél átfogóbb képet nyújtani a magyar képregény történetéről, miközben számos hasonló érdekességre kívánja felhívni a figyelmet. A tárlat különlegessége, hogy a rendszerváltás előtt készült művek mellett a kortárs magyar alkotók dolgozószobájába is betekintést enged.
Az évtizedekig az irodalom farvizén úszó, mostohagyermekként aposztrofált magyar képregény nem túl hosszú történetét felgöngyölítő kiállítás három fiatal kurátornak – két irodalomtörténésznek: Patonai Anikó Ágnesnek, illetve Szűts-Novák Ritának és egy vérbeli képregénykutatónak: Szép Eszternek – köszönhetően valósulhatott meg. Ráadásul nem is akárhol. A képregény ezúttal ugyanis a Széchényi Ferenc által alapított nemzeti bibliotékában, a magaskultúra egyik hazai fellegvárában kapott lehetőséget a bemutatásra.
A sokáig csak megtűrt és szinte kizárólag irodalomnépszerűsítés céljából engedélyezett, gyanús nyugati műfaj hatása a jelek szerint elért bizonyos ingerküszöböt, s talán valamicske tiszteletet is kivívott már magának. Habár tudjuk, hogy az irodalom és a képzőművészet határterületén mozog, pontos fogalmi meghatározása továbbra is várat magára, a médium önállósága azonban régóta megkérdőjelezhetetlennek látszik.
A kiállítás ebből a két összefeszülő, egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézőpontból közelít a képregényhez. Az eltérő aspektusok pedig két különböző korszakhoz kötődnek, amelyek nemcsak időben, de térben is elválnak egymástól: a képregények ennek megfelelően két külön álló kiállítótérbe rendeződnek. Míg az első terem a szocialista érában kibontakozó hazai meghatározó alkotókat és jelentősebb munkáikat hivatott bemutatni, addig a második terem a kortársakra, a tematikai és stílusbeli sokszínűségre kívánja helyezni a hangsúlyt.
Az 1957-től 1992–93-ig tartó időszakban – melybe a hazai képregény 1975-ig tartó aranykora is beletartozott – noha szinte kizárólag adaptációs művek születtek, már szóbuborékos alkotások láttak napvilágot.
Az ismert történelmi és kalandregények jelentős részéből Cs. Horváth Tibor írt képregény-forgatókönyveket, melyekhez máig jól ismert művészek készítettek rajzokat. Olyan rajzolókról van szó, mint például Gugi Sándor, aki az amerikai Classics Illustrated példájából kiindulva alkotott, Korcsmáros Pál, akinek a Rejtő-képregényeket köszönhetjük, Sebők Imre, Zórád Ernő, az autodidakta Fazekas Attila és még sokan mások.
A rendszerváltás utáni években szinte egyik pillanatról a másikra vége szakadt az adaptációs képregények uralmának, s miután a megjelenést biztosító folyóiratok jobbára megszűntek, a rajzolás magányos hobbi maradt. A piaci átrendeződés és a sajátos hazai körülmények miatt még ma sem jellemző, hogy valaki kizárólag ebből képes lenne megélni, hiszen továbbra sem létezik magyar képregényipar, csupán alkotói közösségek vannak, illetve kis kiadók és szabadidejükben rajzoló megszállott amatőrök és profik.
A kortárs kiállítótérben látható alkotók közül Oravecz Gergelyt, az önéletrajzi ihletettségű képregény jeles hazai képviselőjét, Csepella Olivért, a Nyugat + zombik alkotóját, kitűnő rajzával a kiállítás plakátján is szereplő Felvidéki Miklóst, a Noname című folytatásos képregény rajzolóját, végül, de nem utolsósorban Ambrus Izsákot, a tárlaton több metaképregénnyel is jelen lévő alkotót emelném ki.
Míg a tárlat adaptációs része az irodalmi műveket, addig a kortárs rész az alkotókat középpontba helyező megközelítést követ, azonban egyik sem igazán következetes. Az adaptációs képregények hazai fejlődéstörténetének bemutatása meglehetősen hiányos, egyenetlen színvonalú, és az elméleti megalapozottsága is kérdéses. A műfaj definiálására sem történik komoly kísérlet, habár néhány rövid szakirodalmi idézet olvasható a falakon.
A művek tipizálásával, amire égető szükség lett volna a kiállítás elején, sajnos csak a kortárs részben találkozhatunk, a magyar képregénytörténetet összefoglaló, az alapvető időbeli tájékozódást segítő kronológiával azonban teljességgel adós marad a tárlat.
Számos képregényelőzménynek tekintett dokumentum és adaptált mű eredetije került a tárlókba, ezek túl sok helyet vesznek el a valódi alkotások elől. A képregényes formában feldolgozott irodalmi alkotások eredetijének bemutatása – például Zrínyi Miklós Adriai tengernek syrenaia – akár indokolt is lehet, de a minikönyvek vitrinbe helyezése egészen védhetetlen, zsúfoltságot teremtő felesleges helykitöltésként hat.
Végignézve a teljes kiállítást olyan érzésünk támad, hogy van itt minden, mint a búcsúban, csak átfogó koncepció nincs, amely kellően megalapozná a tárlatot, és egységet kovácsolna a rendszerváltás előtti és a kortárs képregények világa között.
A kiállítás sem a prominens rajzolók, sem a forgatókönyvírók munkásságát nem tárgyalja részleteiben – még csak egy fotót se látni az alkotókról –, nem beszélve a képregények megjelenését lehetővé tevő korabeli lapok sokaságáról. A kurátorok mindössze rávilágítanak egy-egy érdekesnek tűnő történeti részletre, néhány fontos alkotóra és egynéhány műre, alapos elmélyülésre azonban nincs lehetősége az avatatlan befogadónak.
A kiállítótérbe helyezett alkotásokkal láthatólag semmiféle történeti vagy elméleti szempont kialakítására nem törekedtek a rendezők, pedig bőven lett volna erre lehetőség, elég csak a Rejtő-képregények felújított kiadására gondolunk. Megjelenik ugyan néhány kortárs adaptációs mű is a tárlaton, de azok igencsak elsikkadnak a szerzői munkák közt, aminek következtében hajszálvékony a termek közti interpretációs átkötés.
A kortárs rész ugyan valamelyest összefüggőbb koncepció mentén rendeződik, ennek ellenére ott is találni visszásságokat. Az alkotófolyamatokat bemutató eredeti oldalak, a ceruzarajzok, az árnyékolt oldalak, a színes panelek látványa egészen magával ragadó, de a hiányos megvilágítás néhol egészen zavaróan hat.
A rajzolás folyamatát ismertető kisfilmek viszont igazán izgalmasak. Végső soron örömteli tény, hogy a nemzeti könyvtár teret adott a Kép–Regény–Történet című kiállításnak, amely óriási médiavisszhangot keltve ismét a figyelem középpontjába helyezte a magyar képregényt.
Őszintén remélem, hogy e kiállításnak része lesz a magyarországi képregénykultúra kedvezőbb megítélésének előmozdításában, ugyanakkor be kell látnunk: sajnálatos módon csupán a felszínt kapargatja.
(A Magyar Képregény Szövetség és az Országos Széchényi Könyvtár Kép–Regény–Történet: A 9. művészet ikonjai Magyarországon című közös kiállítása július 26-ig látogatható az Országos Széchényi Könyvtárban [Budavári Palota F épület] keddtől szombatig 10 és 18 óra között.)