Könnyű volt megismerni: míg mások nagykabátban jönnek-mennek, Jurányi Zsófia mindössze egy vékony kis túradzsekit visel, amikor találkozunk. Éppen vége a nagy mínuszoknak, de meleg azért még nincs, főleg ahhoz képest, ahonnan ő jön: ott mínusz 44 fokot és több mint 150 kilométeres szelet is megtapasztalt. De azt mondja, ez még semmi.
„A német Alfred Wegener Intézethez tartozó Neumayer III. állomás az óceán partján van, a víz pedig egyfajta hőtárolóként funkcionál, így ott nincs olyan hideg, mint a kontinens belsejében, ahol előfordul mínusz 80 fok is.”
Jurányi Zsófia fizikus, és az aeroszolok optikai tulajdonságait kutatja. A levegőben csak nyomokban előforduló gázok és aeroszolok – köznyelven a szálló por – mind hatással vannak a klímánkra, ezért fontos érteni a működésüket és mérni a koncentrációjukat. Zsófia kifejezetten azért vállalta el ezt a munkát, hogy tagja lehessen a 37. antarktiszi áttelelő kutatócsapatnak.
Ebben a mondatban, mint kiderül, nem is annyira a kutatás, inkább az áttelelés volt a vonzó a 2006-ban itthon diplomázott, majd Svájcban doktorált fizikus számára. Amíg ugyanis a nyári hónapokban repülővel vagy jégtörő hajóval megközelíthető a Déli-sarkvidék, és viszonylag nagy ott a nyüzsgés, addig télen, ami ott kilenc hónap, nem tudnak leszállni a gépek, és a hajók sem tudnak áthatolni a vastag jégen.
„Vicces volt hallani, hogy egy dokumentumfilmben arról beszélt egy, a nemzetközi űrállomást megjárt űrhajós, hogy míg onnan másfél-két óra alatt le tudják hozni az embereket, addig az Antarktiszról nyáron is beletelik egy-két napba a kijutás. Míg kint voltunk, hallottuk, hogy egy másik kutatóállomásról ki kellett menteni valakit, ehhez Kanadából hoztak egy speciális repülőgépet, amely mínusz 70 fokban is képes volt le-, illetve felszállni, ami nagy szenzáció.”
A Neumayer III., ahogyan a többi, nagyjából negyven antarktiszi kutatóállomás, ma már persze télen is csak fizikailag van elvágva a külvilágtól, hiszen műholdon telefonos és internetes összeköttetésük is van.
„Volt néhány alkalom, amikor megszűnt a műholdas kapcsolat, de ez még különlegesebbé tette az ott létünket, és arra gondoltunk, hogy ’na, most aztán tényleg el vagyunk zárva mindentől, még arról sem értesülnénk, ha kitörne a harmadik világháború’. De persze ez nem volt teljesen igaz, mert voltak tartalék műholdas rendszereink, amiken keresztül valamilyen kommunikációs csatornát ki tudtunk volna építeni.”
A német állomás egyként kifejezetten jól felszerelt. „Egy lábakon álló, konténerekből felépített, négyszögletes konzervdobozt kell elképzelni, amelyre már ablakot is vágtak, amelyen legalább egy kis fény bejön, így nem éreztük magunkat annyira bezárva. Télen mindenkinek van külön hálószobája, nyáron, amikor a régi és az új csapat is együtt van néhány hétig, ketten osztozunk egy hálószobán. Van egy nagyon jól felszerelt konyha, egy étkező, egy nagy közös helyiség kanapéval, bárral, kivetítővel, itt lehet mozizni, zenét hallgatni, társasozni, csocsózni, egy orvosi részleg vizsgálóval és egy kisebb műtővel, több iroda, alul pedig egy hóból kivájt nagy garázs. Itt állnak a motorosszánok és a lánctalpas járművek, amelyeknek többek között akkor veszik nagy hasznát az állomás lakói, amikor évente egyszer kiköt az ellátmányt szállító jégtörő hajó. Ekkor ugyanis egyszerre több tonnányi áru érkezik, többek között egy évre elegendő élelmiszer-ellátmány.”
Jóllehet az élelmiszerkészlet nem korlátlan, és a boltba sem lehet leugrani bármikor, a magyar kutató azt mondja, igazából mindenki annyit ehet, amennyit akar, már ha – mint a friss gyümölcsök és zöldségek – nem csak egy ideig hozzáférhetőek. Zsófinak és még néhány kutatónak ezek hiányoztak a legjobban. Olyannyira, hogy – mint mesélte – képesek voltak videókat nézni az interneten a paradicsomsaláta-készítésről.
Amúgy a szakács mindennap főzött valamit ebédre, vacsorára és reggelire pedig mindenki azt evett, amit kívánt, ahogyan napközben is rájárhattak a hűtőre vagy a nagy édességes polcra. Mivel a kukásautó sem jár hetente körbe az Antarktiszon, az élelmiszer- és az egyéb hulladékot (beleértve az emberi ürüléket) speciális műanyag tartályokban tárolják, konténerbe teszik, majd hajóval elszállítják és megsemmisítik. A szennyvizet pedig többszörösen megtisztítva például a WC-öblítésnél újrahasznosítják.
Az Alfred Wegener Intézet minden évben kilenc embert küld az Antarktiszra: egy orvost (ő az állomásvezető is), egy számítógépes szakembert (ő a „rádiós”), egy elektrotechnikust és egy mérnököt (ők felelnek az infrastruktúra működéséért), valamint egy szakácsot és négy kutatót: egy meteorológust, két geofizikust és egy légkörkémikust – ez utóbbi feladatát látta el a legutóbbi expedíció során a magyar fizikus.
A csapatból ketten voltak nők, az, hogy nők is legyenek a csapatban, állítólag azért is fontos – mondták neki ironikusan –, mert akkor nem igénytelenednek el a férfiak, gyakrabban mosdanak. A tisztálkodással nem is volt gond, de azért az ember kétségtelenül igénytelenebbé válik ilyen körülmények között – ismeri el Zsófi.
„Amikor egy évben egyszer kap ellátmányt az ember, hajlamos megenni mindent, amit egyébként kidobna. Mi például a több hónapos tojást és a penészes almalevet is elfogyasztottuk, de szerencsére senkinek nem lett semmi baja.”
A bázisnak ezúttal három vendége is volt, a BBC filmesei, akik a környék pingvinkolóniáinak életéről forgattak. Az élővilág amúgy igen szegényes a Déli-sarkvidéken, Zsófiék a pingvineken és a Weddell-fókákon kívül nem találkoztak más állattal, akikkel viszont igen, azokat, mint mondja, órákon át elnézték, már ha az időjárás engedte. A kutatók napirendje egyébként meglehetősen kötetlen, Jurányi Zsófinak például bár napi rendszerességgel kellett a bázistól másfél kilométerre lévő mérőállomás berendezéseit ellenőriznie, karbantartania, mintákat gyűjtenie és mérési adatokat elemeznie, ezenkívül azonban szabadon gazdálkodhatott az idejével.
„Kialakult egy rutinunk a bázison, kvázi családként éltünk, megvolt, ki hol ül az asztalnál, mikor ebédelünk. Szinte rituálévá vált például, hogy mindig ugyanabban a négyes felállásban ebéd és vacsora után csocsóztunk, én gyakran főztem, és rengeteget fotóztam, esténként pedig sokszor néztünk együtt filmeket, vagy társasjátékoztunk. Majdnem mindenki sportolt valamit, volt egy tornaszoba mindenféle gépekkel, a külső folyosón kosárpalánk, pingpongasztal, ezekkel is el lehetett ütni az időt.”
Zsófi rendszeresen futott, de nem ám bent, hanem hacsak lehetett, kint a jégen-hóban. „Még indulás előtt gondolkodtam, hogy beruházok egy magas szárú téli futócipőbe, de végül is még mínusz 30 fokban is tudtam futni a sima futócipőben, igaz, nem olyan sokat. Ez is elég volt edzésnek azonban ahhoz, hogy a tél végén lefussam ott a 42 kilométeres maratoni távot.”
Az ünnepeket a Déli-sarkon is megülték a kutatók, a karácsonyt háromszor is, mert bár a naptár szerint csak kétszer jött el az ideje, azért a nyári napfordulón, ami ott a legsötétebb téli nap, is állítottak fát, együtt főztek, forralt bort készítettek, és – ahogyan azt ilyenkor szokták– együtt megnézték a The Thing (Valami) című sci-fi-horrorfilmet, amely természetesen egy antarktiszi kutatóbázison játszódik.
A tizennégy hónapos kint tartózkodás alatt legalább egyszer mindenkinek eljött a születésnapja, amit ott is megünnepeltek, tortával, ajándékkal, ahogyan kell. Mivel azonban sem vásárolni, sem a netről rendelni nem lehetett ajándékot, az egyéni kreativitásra volt bízva, ki mivel lepi meg a másikat. Zsófi szerint a legötletesebb ajándékot ő kapta.
„Nagyon szeretek fürdeni, de a bázison csak zuhanyozni lehet, ezért a többiek készítettek nekem egy kádat. Egy hatalmas fadobozt, amelyben eredetileg egy mérőműszer volt, kibéleltek többrétegű vízhatlan fóliával, és még fejtámlát is barkácsoltak hozzá. Úgyhogy miután elfújtam a gyertyákat a tortán, egy kád forró víz várt, amelyben elmerülhettem, és ha jól emlékszem, még egy gin-tonikot is kaptam mellé.”
Bár a speciális körülmények ellenére a kutatócsapat nem kapott különösebb pszichés felkészítést, maguk is elégedetten nyugtázták az expedíció végén, hogy semmilyen veszekedés, de még csak nagyobb súrlódás sem volt köztük, pedig ez még egy családban is ritka ennyi időn keresztül. Szerencséjük volt abban is, hogy komolyabb sérülés, betegség nélkül megúszták, igaz, egészségügyi szempontból alapos, többfordulós kivizsgáláson estek át az utazást megelőzően.
A bázison sem történt semmi rendkívüli, egy kisebb akkumulátortüzet leszámítva, ezt viszont csírájában sikerült elfojtaniuk. Mindenkinek el kellett végeznie még a felkészülés során egy egyhetes tűzoltótanfolyamot, mert ugyan minden háromszorosan van biztosítva, az egyik legnagyobb veszély, hogy leég az állomás, és a kutatók fedél nélkül maradnak.
Zsófi azt mondja, egyetlen percig nem félt, nem érezte, hogy nem volt jó ötlet oda utaznia. Még a több mint két hónapos sarki éjszakát is élvezte, különösen, amikor nem takarta felhő az eget. „Ilyen csillagos égboltot, ilyen tiszta csillagos eget még az Alpokban sem láttam. Nem beszélve a sarki fényről, amelyet azelőtt sosem volt módom látni.”
Azért azt elárulta, hogy az aurora australis a fényképeken sokkal szebb, mint élőben, mert csak ritkán olyan erős, hogy élőben is színesnek lássuk. Az emberi szem ugyanis úgy működik, hogy ha kevés fény jut bele, akkor átvált fekete-fehér látásra.
Amikor azt kérdezem, másmilyen-e az Antarktisz, mint amilyennek elképzelte, azt válaszolja: sokkal szebb, és ahogyan az ott készült fotóit elnézi az ember, nem kétséges, hogy beleszeretett a jeges kontinensbe. „Valóban, beszippantott ez a gyönyörű, érintetlen táj, el sem tudtam korábban képzelni, mennyire csodálatos ékszerdoboza ez a világnak. Kiváltságosnak tartom magam, amiért nem csak jártam, de éltem is ezen a különleges helyen, és nem kétséges, hogy bármikor visszamennék.”