Tudományos cikket írni nem könnyű. Felmerül egy probléma, amelyre megoldást kell keresni. Ehhez először tézis készül, majd a bizonyítás bemutatása, végül le kell vonni a vizsgálatok eredményeként született következtetéseket. Mindezt meghatározott formában és speciális nyelven várja el az akadémiai közönség. A természettudományok képviselői viszonylag egyszerűbb helyzetben vannak, hiszen számszerűsíthető egyenletekkel mesélik el kutatásukat, a társadalomtudományos felmérések, a fókuszcsoportos vagy egyéni interjúk azonban a matematikánál alacsonyabb megbízhatósági faktorral rendelkeznek.
Ezt a rést használta ki Peter Boghossian, a Portlandi Állami Egyetem filozófusa, James Lindsay matematikus és Helen Pluckrose, az Areol magazin főszerkesztője. Tíz hónapon át húsz tanulmányt írtak, köztük nemi alapon megerőszakolt kutyákról, heteroszexuális férfiak szexuálissegédeszköz-használatáról, a tökéletlen testformák miatti megszégyenítéssel szemben az elhízással való védekezésről, feminista spirituális összejövetelekről vagy fehér egyetemista férfiaknak a rabszolgaság bűnei miatt szükséges megbüntetéséről.
A bizarr témákat a szerzők komoly kamustatisztikákkal és -interjúkkal támasztották alá, majd az akadémiai körök által elvárt nyelven fogalmazták meg, olyan címeket adva, mint A mi harcunk az én harcom: Szolidaritás-feminizmus mint a neoliberális és egyéni választási feminizmusra adott interszekcionalista válasz. Ez a téma egyébként Hitler Mein Kampfjának feminista stílusban átírt egyik fejezete, amelyet az Affilia folyóirat minden ellenvetés nélkül publikált.
A húszból összesen hét tanulmány jelent meg, másik hetet éppen bíráltak a botrány kitörésekor, és csak hatot utasítottak vissza. A botrány egy tudományos csalásokkal foglalkozó blognak köszönhető, amely felfedezte, hogy a feminista szakirodalom terén neves folyóiratnak számító Gender, Place & Culture által közölt, a portlandi nőstény kutyáknak a hímek által való megerőszakolásáról szóló tanulmány szerzője valójában nem létezik. A Wall Street Journal járt utána a kérdésnek, és kiderítette, hogy a szerzők a jelenlegi akadémiai szféra elé szerettek volna görbe tükröt tartani, mennyire egyszerű kijátszani a tudományos folyóiratok engedélyeztetési rendszerét, ha társadalomtudományokról és különösen sérelmeket szenvedő csoportokról (nők, feketék, elhízottak stb.) van szó.
Angol és amerikai egyetemeken régóta téma, hogy a politikai korrektség (PC) megöli-e a társadalmi diskurzust. A PC első kritikusai éppen azokról az Ivy League-egyetemekről kerültek ki – köztük a Harvardról, Princetonról, Yale-ről –, amelyek ma a politikai korrektség legfontosabb képviselői. Számos hallgató és szakértő szólalt már fel, hogy a sérelmet szenvedett társadalmi csoportok kapcsán elharapódzó politikai korrektség súlyosan korlátozza a vita- és érvelési lehetőségeket, így negatívan befolyásolja a véleménynyilvánítás szabadságát. Azt is kifogásolták, hogy – különösen a #metoo kampány és a #timesup mozgalom fényében – az ilyen témájú kutatások nagyobb támogatottságot élveznek tudományos körökben, és könnyebben publikálhatók a hasonló cikkek, mivel az újságok inkább félnek a homofób bélyegtől, mint a hiteltelenségtől.
Az akadémiai rendszer hibái persze már korábban megmutatkoztak. A leghíresebb botrány Alan Sokal fizikushoz kötődik, aki 1996-os tanulmányában a fizika és a matematika témáiból a szerkesztők ideológiai prekoncepcióinak megfelelő kulturális, filozófiai és politikai tanulságokat vont le, amelyek a(z ál)tudományos szakzsargon miatt jól is hangzottak.
Sokal arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalomkutatók sokszor hozzáértés nélkül hivatkoznak olyan matematikai és fizikai összefüggésekre, mint a káoszelmélet vagy a kvantummechanika, továbbá a természeti törvényeket előszeretettel tekintik társadalmi terméknek. A jelentős tudományos folyóirat, a Social Text nem vette észre a tanulmány kamujellegét a megjelenés előtt. Sokal pedig nem sokkal később kijelentette, hogy szemmel láthatóan a bírálók „maguk sem tudják, mit beszélnek”, hiszen tudományos halandzsával bármit el lehet nekik adni.
Hasonló megállapításra jutott 2013-ban John Bohannon amerikai újságíró is, aki 304 áltudományos cikket adott be az évben. Ennek több mint a felét fogadták el, pedig akadt köztük, amelynek már a címe (A rák ellenszere) is kétkedésre adhatott volna okot.
A tudományoskodó nyelvezet Magyarországon is hódít. Az egyetemi előadásokon már csak verifikálni, validálni, konceptualizálni és operacionalizálni szokás a definitív reliabilitást. Szó sincs igazolásról, érvényesítésről vagy egy fogalom jelentéstartalmának, illetve az ehhez kapcsolódó konkrét lépések meghatározásáról. Sokszor a tankönyvekben is csak a kötőszavak értelmezhetők szótár nélkül. Egy pszichológiai tankönyv szerint például „a koncepció replikatív szelekcióját ez az organizáció biztosítja”.
Szakértők szerint így nem csoda, hogy az egyetemről kikerülő diákok már nem merik bevallani, hogy valójában nem értik a leírtakat, csak fontoskodva használják a fordulatokat. Ezt fejeli meg a tudományos élet által elvárt túlzott publikációs kényszer, amely miatt ma a tanulmányok bizonyos része messze nem üti meg az elvárható színvonalat. A rengeteg tudományos lapnak azonban élnie kell valamiből, így olyan kutatásokat is lehoznak, amelyek nem teljesen alátámasztottak, főként, ha azok meglepőek és a mainstream média számára is híranyagot tartalmaznak. A tudományos cikkeket ugyanis átlagosan egy tucat ember olvassa, ha viszont elég különleges a téma, akkor a lapnak van esélye a hírek fősodrába kerülve legalább időlegesen emelni az olvasottságot.
Az elmúlt évek kamutanulmányai (egy matematikus például hamis matematikatanulmányokat készítő programot írt, egy DNS-kutató pedig azzal állt elő, hogy a baktériumok foszfor helyett arzén fogyasztásával is tudnak fejlődni) nyomán ugyan több neves lap szigorított a megjelenési folyamaton, ám csak a természettudományok esetén kérik be a teljes kutatási anyagot egyenletekkel és jegyzetekkel.
A társadalomtudományok esetén arra hivatkoznak, hogy az interjúfelvételek lejátszása személyiségi jogokat sértene, ezért az ilyen tanulmányoknál a bírálat leginkább a plagizálás kiszűrésére szolgál. Ezen a gyakorlaton a Boghossian–Lindsay–Pluckrose-botrány sem változtat, Nicholas Mazza, a Journal of Poetry Therapy főszerkesztője például kijelentette, hogy az idézések mellett a szerző valódiságára kell figyelni, nem pedig a pontos kutatási dokumentációra.
A húsz kamutanulmány haszna esetleg az lehet, hogy a sérelmet szenvedett társadalmi csoportok kérdése kidolgozottabb kutatási területté válik, amely nem divatból, hanem valóban tudományos értékkel szerepel az akadémiai palettán. Az értéktelen tanulmányok ugyanis a sérelmek inflálódását is okozzák, így a valódi hátrányos helyzetűek még inkább hátrányba kerülhetnek.