– Gyerekkora óta egy-egy színnel azonosítja a napokat. Ma milyen színű nap van?
– Sárga.
– Hogyan telik például a piros nap?
– Az veszélyes. Ma éjszaka ellentmondásos álmom volt. Az orvos közölte, hogy halálos beteg vagyok. Ennek ellenére gyorsan meggyógyultam, mert feladatot kaptam, el kellett utaznom Tibetbe – ahol már jártam –, a Kaukázusba vagy Etiópiába, a nagy őshegyek közül az egyikbe. Ezzel a katyvasszal a fejemben ébredtem. A mai nap mégis sárga. Remélem, valóban jó nap kerekedik belőle.
Két túlélő
– Sokat utazik, bizonyos helyekre – Granadába, Rómába, Párizsba – többször is visszatér. Tibetbe hogyan jutott el?
– Tíz évvel ezelőtt filmet forgattunk. Titokban. Ha bejelentettük volna, akkor guide-ot varrnak a nyakunkba, aki persze figyel is, nem enged oda bizonyos helyszínekre, máshonnan elterel, és folyamatosan jelent. A film a szentségről szól, arról, hogy van-e még olyan eldugott pontja a világnak, ahol a szakralitás fontosabb, mint az élet világias vetülete.
– A nemrég megjelent Osztozkodók című kisregényében is olvashatunk a színek és a napok kapcsolatáról. A történet szerint az ötgyerekes Ábrahám családot kirabolják, a két betörő közül az egyik a hűtőmágnes alatt talált lottószelvényt is zsebre teszi. Hogyan jutott eszébe az ötlet?
– Egy budai borozóban mesélte el a történetet két férfi. Mondjuk úgy, hogy két túlélő. Természetesen átalakítottam, hogy még véletlenül se lehessen rájuk ismerni, bár én sem tudom, hogy kik voltak, soha többet nem láttam őket. Azt a szálat megtartottam, hogy a betörő fiatalok hozzájutnak egy több milliárdot érő telitalálatos lottószelvényhez. A kérdés az, hogy ki járt jobban, a betörők vagy a kifosztottak.
– Régóta tervez egy könyvet Erdélyről, Háromszékről, a havasok világáról, melynek húsz éve már, hogy kitalálta a címét: Pokolsár. Azóta megjelent legalább húsz másik kötete. Mi az oka annak, hogy ez nem születik meg?
– Valaki egyszer azt mondta, hogy félek tőle. Dehogy félek, kértem ki magamnak. Csak még érik. Aztán hazamentem, és egész este ezen rágódtam. Majd másnap és harmadnap is. „Lehet, hogy tényleg csak kerülgetem?” Ráadásul akkoriban még azt sem tudtam, valóban író akarok-e lenni. Az Ezüst Macska után nem gondolkodtam újabb könyvön, de Ambrus Éva, a Magyar Könyvklub irodalmi vezetője kivasalta belőlem. Leszerződtem a Pokolsárra. Elkezdtem írni, de csak kínlódtam. Már kora hajnalban ott ültem a gép előtt, és semmi. Mindennap kidobtam, amit írtam. Két hétig valahogy elvan ezzel az ember, de a negyvenedik napon? Végül megindult, mint az özönvíz. A szerződés a Pokolsárra szól, de a Lovak a ködben című regény lett belőle.
– Érdekes, hogy abban a regényben egy nő hangján szólal meg. A történet szerint egy felvidéki magyar lány Budapestre érkezik, és itt idézi vissza tíz évvel azelőtti fiatalkorát.
– Nem terveztem női elbeszélőt, kéretlenül tolakodott az életembe. A Pokolsár pedig még várat magára.
– Törökbálinton, ahol a szüleivel élt, kik voltak a „szanis gyerekek”?
– Anyám orvos volt, és az egykori Majláth-kastélyban, a tüdőkórházban kapott munkát; az intézményhez óriási park, több hektár erdő, raktárak, pincelabirintusok, garázsok, mosodák tartoztak. Húsz kölyök élt összezárva ebben a falutól elkülönült, önálló univerzumban, a „szaniban”. Kórház volt, csak a falu szóhasználatában szépült szanatóriummá. Sok mindent beleírtam azokból az évekből a Lovak a ködben című regénybe is, például az öreg hullamosó bácsit, aki két óra alatt megőszült a liftben, ahová beszorult egy halottal. Én óvodás koromtól régész akartam lenni, az erdőben minden buckában római őrtornyot, avar kurgánt sejtettem. Komoly ásatásokat folytattunk a haverjaimmal. Egyszer kijött egy régésznő, aki megállapította, hogy honfoglalás kori magyar falu szemétgödrére bukkantunk. Annyi cserepet kapartunk elő, hogy a restaurátor össze tudott rakni néhány edényt. El is lopta a legszebbeket.
– Ha fiatalkorában könnyűbúvár, régész és tengerész akart lenni, akkor miért jelentkezett rendező szakra a Színművészeti Főiskolára?
– Egyrészt azért, mert a tengerészethez matek–fizika kellett, ami soha nem volt az erősségem, másrészt szerettem fényképezni. Egészen addig, míg rájöttem, hogy látni látok, de igazán jó fotós sosem leszek.
– Cserébe vizuálisan ír, a műveiben sokszor filmszerűen peregnek a jelenetek. Két sikeres regény után miért kezdett albumokkal foglalkozni?
– Regénnyel, amelybe akár több évet öltem, sose kerestem annyi pénzt, mint egyik-másik albummal: a Magyarország csodái, a Duna, a Fájó Trianon, a Mesés Magyarország, a Várak, az Erdély csodái jó témák. Némelyik angolul, németül, spanyolul is megjelent, és néhány albumból több tízezer példány kelt el. Ma már hihetetlen számok. Az albumoknak köszönhettem a függetlenségemet, hogy nem kellett dörgölőznöm senkihez.
Szemmel verve
– Nagyon fiatalon többször is bejárta Erdélyt. Kiket keresett ott, miért ment oda?
– Tizenöt éves koromtól kezdve egy jó barátommal nyaranta bebarangoltunk sok erdélyi és felvidéki tájat, falut, várost. Később csajokkal is. Egyrészt a kaland miatt, Kerouac Úton című regénye volt a követendő példa, másrészt azért, mert tiltott gyümölcs volt. A szocializmus közepén engem mérhetetlenül vonzott Erdély, a határon túliak élete, Trianon. Csucsán szálltunk le a vonatról, onnan pedig anyám nővéréhez, Babus nénémhez mentünk. Otthon a szüleink ennyit tudtak. De mi hamar továbbálltunk. A piros szemafornál felkapaszkodtunk a tehervonatra, azt sem tudtuk, hol áll meg. Ha tetszett, leugráltunk, és körülnéztünk. Aztán mentünk tovább gyalog, stoppal, teherautókon, szekereken. Sokszor aludtunk kápolnapadláson, szénakazalban, virágágyásban, várromban. Még többet házba bekéredzkedve. Nagyenyeden például egy lakótelepet fűtő óriási kazánházban húztuk meg magunkat, ahol a fiatal félromán–félmagyar kazánosokkal végigvitatkoztuk és átpiáltuk az éjszakát. Kamaszok voltunk, nem nagyon bírtuk még a borzalmas romániai borokat… Egyszer a Tordai-hasadék egyik barlangjában aludtunk, a következő évben is ott akartunk, de karikára fagytunk, és a vak sötétben feladtuk. Éjnek évadján bekopogtattunk a hasadék túlfelén lévő falu legszélső házába, ahol egy idős néni nyitott ajtót. Behívott minket, tejet melegített, hatalmas karéj kenyereket kent, majd befektetett bennünket a két kisgyereke mellé a dunyha alá. A barátomnak, Csabának nagy göndör haja, Angela Davis-frizurája volt. A székely és a szilágysági vénasszonyok meresztették rá a szemüket, aztán leköpdösték. Szemen, egy méterről. Később Babus néném elmagyarázta, hogy a nénik azt hiszik, hogy ha valakit nagyon megbámulnak, akkor utána le kell köpniük, nehogy akaratlanul is szemmel verjék az illetőt.
– Édesapja, Száraz György Kossuth-díjas író, drámaíró már több mint harminc éve elhunyt. Fiatalon tanult tőle valamit az írásról, beszéltek a mesterségről?
– Nem akartam író lenni. Apám már halálos betegen feküdt a kórházban, amikor otthagytam mindenféle állásomat, lemondtam a filmrendezésről, eldöntöttem, hogy írni fogok, és elmentem üzemi lapos újságírónak. Viharos gyorsasággal belekezdtem egy regénybe is. Szerettem volna még megmutatni neki, de meghalt, mire elkészültem. Igazából nem „tanított”, de mellette éltem, láttam, hogyan ír és szerkeszt, hogyan kínlódik nehéz történelmi helyzetek írói feldolgozásával. Tanúja voltam, amikor elkeseredett, dühöngött, fogvicsorgatva taktikázott.
– Édesapja tudta, hogy a fia álnéven beküldte a Kortársba – amelynek ő a főszerkesztője volt – egyik novelláját, első írásai egyikét?
– Csak később meséltem el neki. Simon Zoltán válaszolt, aki azt írta, hogy jó az írásom, de sok regényrészletük felhalmozódott, nem fér be az újságba, viszont máshol biztos megjelenhet. Este azért megkérdeztem apámtól, hogy mostanában mennyi regényrészletük van…
– Miért írta meg az Apám darabokban című regényét? Talált valamilyen ellentmondást az édesapja életében, valami nem stimmelt, azért kutatott utána?
– Apám jó alkat volt, egy fiúnak fel kellett rá nézni, már csak azért is, mert közel kétméteresre nőtt, és a fényképezőagyával mindenre emlékezett, amit egyszer elolvasott. Államellenes szervezkedés miatt 1952-ben elítélték, nagyanyám sokáig úgy tudta, hogy ki fogják végezni. Végül tíz évet kapott, ebből négyet leült, és ’56-ban, a forradalom előtt egy hónappal szabadult. Érettségije se volt, mégis meghívták volna akadémikusnak, nem volt soha párttag, ennek ellenére a Kortárs főszerkesztője lett. Fiatalon nagyjából mindent tudtam róla, és azt is láttam, hogyan dolgozik az „aczéli” kultúrpolitika alatt. Kényes ügyekkel foglalkozott, Erdéllyel, zsidókérdéssel, román–magyar történelmi problémákkal. A drámáiban is fontos és lényeges kérdésekhez nyúlt. Nemzetinek, Erdély-járónak, felvidékinek vallotta magát, sokáig a legjobb barátja Páskándi Géza volt. Többször mondta, büszke arra, hogy az elvtársak azt hiszik, hogy használják őt, miközben ő az, aki használja őket.
Prózai meló
– Édesapja ma ismert, olvasott író?
– Nem, elfelejtették. Most éppen senkinek sem érdekes.
– Ön hogyan dolgozik? Amikor regényt ír, már a kezdetkor is átlátja, ismeri az egész történetet, vagy írás közben alakítja?
– Nálam mindig alakul, akkor is, ha úgy gondolom, hogy ismerem a történetet. Az Ezüst Macska írása idején említettem Szepesi Attilának
– tavaly elhunyt költő barátomnak –, hogy három fontos könyvet kell megírni, és kész. Nem többet. Arcátlanságnak tartom, ha az emberek teleírják a könyvespolcot. Attila csak somolygott: „Szép gondolat, kár, hogy sosem tudjuk, melyik az a három mű, amelyet igazán meg kell írni. Jó lenne tudni, akkor nem kellene kínlódni a többivel.”
– Mit jelent az írás: pénzkeresetet, szórakozást, munkát, gályarabságot?
– A szórakozást hagyjuk, de a többi igaz. Gályarabság, mesterség, kényszer… Mágia. Szórakozásnak nem mondanám, de élvezetnek igen. Ha megindul.
– Minek kell megindulnia, a kezének, az agyának?
– Nehéz elmondani, hogy olyankor mi történik. A kéz néha nem tudja az agyat követni. Nem vagyok lírikus, de azt elfogadom, hogy a poétának van ihlete. A prózaíró melózik, melózik, és csak ha kellő óraszámot beletett, akkor jön el a pillanat. Az a csoda, az élvezet, amikor nem mérlegeli a szavakat, nem húz, nem ír át, és mikor újraolvassa, nem akar hinni a szemének. „Jó, úgy jó, ahogy van, nem akarom átírni!” Az elképesztő érzés.