Mint minden emberi lény ezen a földön, nyilván te is ismered az érzelmi ambivalencia fogalmát, amikor valamit nagyon akarsz, meg nagyon nem. Várod, hogy eljöjjön, meg nem is akarod, hogy itt legyen. Arra vágyik az ember, hogy véget érjen a meleg, de azt nem akarja, hogy jöjjön az ősz. Alig várja, hogy a gyerekei végre elhúzzanak itthonról, de közben meg összeugrik a gyomra, ha arra gondol, hogy elkezdődik az iskola. És nemcsak azért, mert megint és mindig fél hétkor kell kelni, hanem mert újra jön a számonkérések és szemrehányások sora, hogy miért nem olyan a gyerek, amilyen.
És itthon miért nem úgy élünk, ahogy nem élünk. Kedves anyuka, maga már megint nem elég jó, nem elég jó, nem elég jó anya… Még egy alternatív iskolához sem elég jó. Az az igazság, már most a gyomromba kúszott a félelem, hogy kezdődik a tanítás, és mit fog csinálni a gyerekem, ami miatt hívatnak. Miközben én is tudom, hogy pont a félelem teremti meg a maga valóságát. Néha egészen sötét gondolataim vannak, amelyek még sötétebb gondolatokat szülnek, mert más anyák bezzeg tudnak gyereket nevelni. Nekik jó.
Ezeknek a nőknek viszont vagy nincs munkájuk, vagy van irodájuk, ahol nem úgy kell leírniuk két egybefüggő mondatot, hogy közben négy gyerek rángatja őket, mint engem most. Abban a pillanatban, ahogy nem nézek oda, azonnal ellopják az összes telekommunikációs eszközömet, és nyomogatni kezdik. Órák óta nincs meg a telefonom, amely természetesen le van némítva, és lehet, hogy már le is merült.
Tudom, nem kell olvasói leveleket írni, egy rendes anya nem adja oda a telefonját a gyerekeknek, amely amúgy is NASA-kódokkal van lezárva. Bár a második gyerekemet is felvették egy jó nevű egyetem nagyon menő szakára, de miután a tanáraitól olyan sokat hallottam – csupa aggodalomból mondták –, hogy így bizony nem fog sikerülni, fel se tudom fogni, megvan. Ahhoz sincs kedvem, hogy felhívjam az iskolát, hogy hehe, elsőre sikerült, egyébként is látszott a szolárján (születésnapra felállított horoszkóp), milyen jó, hogy ebben hittem, és nem a szaktanári jóslatokban!
Az a furcsa, hogy egyébként nem vagyok úgynevezett parázós anya, sokáig nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó. Nem hisztériáztam a gyerekeim fogzása miatt, simán ott hagytam őket a nagymamáknál éjszakára, másodikos koruktól egyedül járnak haza, nem szoktam utánuk telefonálgatni, nem ellenőrizgetem őket, és nem játszom el a nagyhalált, ha nem vagyok velük három napig. Évek óta nem olvastam el egyetlen bizonyítványukat sem. Néhány nap múlva elutazik a fiam Isztambulba ösztöndíjjal. Tényleg rosszulesik, hogy az embereknek az az egyetlen reakciójuk: Úristen, nem félted? Nem is érdekli őket, hogy miért megy oda, és mit fog tanulni? Meg sem hallják, hogy okos, tud angolul, németül és most már törökül is, és azt, hogy én erre mennyire büszke vagyok, és annyira örülök, hogy mehet!
Rám szörnyű terhet raktak a szüleim azzal, hogy a mai napig nem bíznak abban, hogy valamit meg tudok csinálni. Egész életemben féltettek, és mindig „teljesen kikészültek” miattam, még most sincs egy nyugodt órájuk sem. Korom szerint idősödő hölgy vagyok, mégis ötvenszer megkérdezték tőlem, hogy én tényleg egyedül akarok-e vezetni – a gyerekkel – Erdélybe.
Nem kéne megkérnem valakit, hogy vigyen ki? Apám hozzátette, hogy bármi történjék is velem, hajlott kora ellenére Romániába is kiutazik azonnal, és segít. Ezeket a drága, csupa jó szándék szavakat annyit hallottam, hogy valójában én sem hiszem el magamról, hogy bármire is alkalmas lennék. Az anyaságra sem. Az én fiam megígérte pici korában, hogy megtalálja Attila sírját. Vagy az új Tárih-i Üngürüszt a szultáni könyvtárban, amelybe majd bele lesz írva, hogy hol van. De ha nem, akkor is jól érzi magát. Ebben nem bízom, hanem tudom.