Hiába a környezetvédők tiltakozása, úgy tűnik, mégis megépül a Serengeti autópályaként elhíresült út a Viktória-tó és Tanzánia egyik legfontosabb turistaközpontja, a Kilimandzsárótól nem messze fekvő Arusha között. A kínai építtető társaság 2020-ra ígéri a nagyszabású projekt első 49 kilométeres szakaszának elkészültét.
A park keleti oldalán decemberben kezdte meg a munkálatokat a China Wu Yi vállalat. Arusha és Loliondo között 215 kilométer aszfaltutat fognak építeni, míg nyugaton, Mugumu és a Viktória-tó partján lévő Musoma között 117 kilométert. Ez a rész magába foglal egy, a Serengeti Nemzeti Park határában futó 12 kilométeres aszfaltcsíkot is.
A környezetvédők már ennek sem örülnek a megnövekedő levegő- és zajszennyezés miatt, de a legnagyobb kérdés, hogy pontosan milyen nyomvonalon és milyen felületű út készül majd Loliondo és Mugumu között a Serengetin keresztül.
Jelenleg egy poros út vezet a park északi csücskén át, amelyen az alkalmazottak és az engedélyezett járművek közlekedhetnek. 2005-ben az akkori tanzán elnök választási kampányában szerepelt, hogy betonúttal köti össze a Viktória-tavat és Arushát, amelyen bárki közlekedhet.
2010-ben azonban egy kenyai nonprofit egyesület, az Afrikai Állatjóléti Szervezet (ANAW) az amerikai Serengeti Watch támogatásával a Kelet-afrikai Bírósághoz fordult, mert szerintük a tervezet sértette a Kelet-afrikai közösségi szerződést, amely kimondja, hogy a fenntartható fejlődés biztosításához az aláíró partnerországoknak meg kell védeniük Afrika természeti kincseit.
A bíróság 2014-ben a civil szervezeteknek adott igazat, hogy egy 53 kilométeres betonút súlyosan veszélyeztetné a Serengeti ökoszisztémáját. Az ítélet azonban nem zárta ki, hogy a tanzán kormány a jelenleg létező földutat murvára cserélje.
A Serengeti ad otthont a világ utolsó nagy szárazföldi vándorlásának, amikor közel kétmillió emlős (például gnúk, antilopok, impalák, zebrák, zsiráfok, elefántok, oroszlánok, gepárdok) indul el keletről a Serengeti belsejébe, majd észak felé, hogy friss füvet és vizet keressen, majd tér vissza az esős évszak beköszöntével. Az évmilliók óta létező vándorlást eddig nem zavarta meg az emberi tevékenység.
A szakértők szerint a Serengeti „az együttélés csodája”, mivel sikerült fenntartani a kényes egyensúlyt a természet és a szafarira érkező egymillió fényképező, hangoskodó turista, illetve a park fölött rendre elrepülő kisgépek között.
A betonút a park flóráját és faunáját biztosan tönkretette volna, de a lassabb murvaút is veszélyes. A valószínű balesetek nyomán egyes pesszimista becslések szerint ugyanis az 1,3 milliós gnú-, antilop- és impalapopuláció 200 ezerre csökkenhet.
Megoldási javaslatként felmerült, hogy az évente kétszer bekövetkező vándorlás alatt tiltsák be a közlekedést az úton, azonban előre nehezen megjósolható, hogy pontosan mikor indulnak meg az állatok. Másik variációként egy jóval hosszabb és drágább kerülő utat javasoltak, amelyhez Németország még anyagi támogatást is felajánlott.
A híres kenyai paleontológus és környezetvédelmi aktivista, Richard Leakey pedig azt javasolta, hogy az út Serengetin átvezető része fusson a föld fölött, így a viadukt alatt viszonylagos nyugalomban járhatnának az állatok.
A Serengeti környékén élők ugyanakkor az építkezés pozitívumait emelik ki, és határozottan üdvözlik a munkálatok megkezdését. Az eddig létező földutak csak a száraz évszakban voltak rendesen használhatók, esős évszakban minden járműnek félre kellett húzódnia addig, amíg meg nem szilárdult a sár. Ez pedig az iskolába vagy a kórházba való utat sokszor annyira meghosszabbítja, hogy elindulni sem érdemes. Kérdés tehát, hogy végül milyen kompromisszumot építtet Tanzánia a Serengetin keresztül.