A Mineralkontort a nyolcvanas évek közepén a harminc legnagyobb osztrák cég között tartották számon, hiszen hatalmas forgalmat bonyolított le, ennek ellenére az állambiztonság információi szerint nem termelt nyereséget. A cég megszületése után, 1973-ban Russay és Korzil között titkos megállapodás köttetett arról, hogy a cég nyereségének egy részét svájci bankszámlán helyezik el, vagyis eltüntetik a magyar hatóságok elől.
A kémelhárítás a nyomozás során kiderítette, hogy az állítólag „nem létező” haszon Magyarországról a Magyar Külkereskedelmi Bankon keresztül a zürichi Cantrade Bankba került, az összegen a két üzletember fele-fele részben osztozott. Az MKB-nál lévő számla „kiemelt titkosságú” volt, és négy, egyenként 22–25 millió dolláros tételt tartalmazott a vizsgálatkor – vagyis közel százmillió dollárt. (1984-es árfolyamon számolva ez 4,8 milliárd forintot ért, amelynek a mai értéke közel 125 milliárd forint.) A számlán lévő pénzeket egy Andre nevű cég számlájára utalták át rendszeresen.
A nyomozás során további, a visszaélésekben érintett számlákat is felderítettek, amelyeket szintén a Magyar Külkereskedelmi Bankban vezettek. Az egyik azonosított számlára a Mineralkontor adózatlan jövedelmének egy részét utalták, amelynek ötven százaléka Svájcba került – ezen Russay és Korzil fele-fele arányban osztozott –, a fennmaradó rész állítólag a Mineralimpex eredményességét javította, bár egy későbbi információ alapján a BM arra a megállapításra jutott, hogy a Mineralkontor legális jövedelmét alaptőke-emelésre fordították, így az anyavállalathoz és a magyar népgazdasághoz egy fillér sem jutott belőle. Tíz év alatt 400 ezer schillingről harmincmillió schillingre emelték a cég alaptőkéjét. Az MKB kimutatásai szerint 1977 és 1988 között összesen mintegy 160 millió schilling ment keresztül a szóban forgó számlán. (1988-as árfolyamon ez több mint 685 millió forint volt, amely mai értéken meghaladja a 17 milliárd forintot.)
Ezerkilencszáznyolcvanban nyitottak egy számlát – szintén a Magyar Külkereskedelmi Banknál –, amely a Mineralkontor veszteségeinek fedezetére és az alkotmányos költségkeret biztosítására szolgált. 1980 és 1984 között hetvenmillió schillinget utaltak rá. Az alkotmányos költségkeret, vagyis a kenőpénzek biztosítását az anyavállalat költségvetéséből volt szokás finanszírozni, és a veszteségek kompenzálása is a tulajdonosként szereplő céget terhelte, vagyis az elsikkasztott összegek mellett azok pótlására is elvontak a Mineralimpextől sok millió schillinget. Russay István 1984. július 1-jén nyugdíjba vonult, posztját helyettese, Tóth József vette át, de a kémelhárítás nyomozati adatai szerint a veszteséges olajszállítások változatlan konstrukcióban folytatódtak.
Minden jel arra utal, hogy Russay nem saját szakállára folytatta a valutakitermelést, csupán stróman lehetett. Az üzleti életből való visszavonulása után igyekezett az összegyűjtött vagyont átmenteni felesége, Szőnyi Olga operaénekes részére. Végrendeletében őt nevezte meg örökösének, ami problémát okozhatott a háttérben lévő erők számára, ugyanis Russay 1986-ban bekövetkezett halála után őrült hajsza indult hagyatékáért, de arra feltehetően egyik fél sem számított, hogy az állambiztonság is akcióba lendül.
Folyamatosan lehallgatták, megfigyelték Szőnyi Olga találkozóit, beszélgetéseit, lakásában több titkos kutatást is tartottak, amelyeken másolatot készítettek a Mineralkontor pénzügyi papírjairól, a felhalmozott vagyonra vonatkozó iratokról (értékpapírok, bankszámlakivonatok stb.), és felnyitották Russay OTP-ben őrzött széfjét is, amelyből „az illegális külföldi vagyon létére utaló adatok kerültek nyilvánosságra”. Ekkor még Szőnyi Olga nem volt hajlandó együttműködni a hatósággal, azonban ügyvédje rejtélyes halálát követően nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást, ráadásul a BM is elegendő bizonyítékkal rendelkezett ahhoz, hogy megkezdje az illegális vagyon hazaszállítását, így nem volt értelme tovább tagadni: Szőnyi Olga lemondott örökségéről, és felajánlotta együttműködését.
A BM külön akciócsoportot állított fel azzal a feladattal, hogy felderítsék és hazahozzák a Mineralimpexen és a Mineralkontoron keresztül kilopott vagyont az országba. A már ismert bankszámlák felszámolásával és széfek kinyitásával kezdték a munkát, de ahogy telt az idő, egyre több információ birtokába kerültek. A jelenleg kutatható állambiztonsági jelentések kronologikus rendbe állításával képet alkothatunk arról, hogy milyen nagyságrendű összegekről lehetett szó.
Első alkalommal 1 328 028 schillinget sikerült kézre keríteni, valamint két bécsi széf kinyitására teremtett lehetőséget a szerv. Ezek kiürítésére 1987. március 25-én és 27-én került sor: az első alkalommal 121 ezer USD értékű aranyérmét, 1,3 millió ATS értékű betétkönyveket, valamint 12 ezer svájci frankot, 1800 amerikai dollárt, 1200 francia frankot, 2100 nyugatnémet márkát, továbbá egy újabb széfkulcsot emeltek ki; a második széf fél kilogramm súlyú, briliáns- és drágakőbetétekkel díszített arany ékszereket, 17 350 svájci frankot, 7450 nyugatnémet márkát, 840 osztrák schillinget, valamint két újabb betétkönyvet tartalmazott, összesen 89 700 ATS értékben.
A lefoglalt vagyon mellé Korzil Heinrich is átadott a BM embereinek 1 328 000 osztrák schillinget a hozzá tartozó papírokkal együtt, amelyet Russay folyószámláiról gyűjtött össze. A következő hónapban sikerült elérnie az állambiztonságnak, hogy Russay Svájcban őrzött vagyonából 160-170 ezer schillinget egy általuk hozzáférhető osztrák bankszámlára utaljanak.
A szervnek 1987 májusában már összesen 23 darab betétkönyvről volt tudomása, ezek összesen 1 345 000 osztrák schillinget tartalmaztak, a kamatok bevezetése után ez az összeg 2 763 000 schillingre ugrott, amelyből mindössze 250 ezer schillinget hoztak haza. Nyár elején hozzákezdtek a Svájcban elrejtett vagyonrészek felkutatásához is. Szőnyi Olgától megtudták, hogy az ottani széfek és bankszámlák egy részéhez egy Lustenberger nevű ügyvéden keresztül lehet hozzáférni, valamint a Korzil által korábban átadott iratok között találtak egy Russay saját kezével írt feljegyzést a Schweizerische Kreditanstalt bank 619. számú széfjéről. Az özvegy szerint ebben a széfben Russay és Korzil illegális üzleti tevékenységére vonatkozó dokumentumok rejtőztek, egy másik svájci bank, a
Schweizerische Bankverein páncéltermében pedig aranyba fektetett tőkerészeket hagyott megőrzésre az elhunyt vállalatvezető. Szőnyi Olga azt is bevallotta, hogy férje halála után az íróasztalában talált kulcsokat félelmében különböző helyeken szétszórta.
Az eddig feltárt vagyon hazahozatalára – a belügy számítása szerint nagyjából 5-10 millió USD-ről volt ekkor szó – a kémelhárítás a BM III/I. Csoportfőnökséggel, vagyis a belügyi hírszerzéssel közösen akciótervet dolgozott ki szeptemberre. 1987. szeptember 11-én azt jelentette a BM, hogy újabb 236 ezer osztrák schillinget sikerült Magyarországra szállítani, vagyis csupán az addig felmért és számba vett összeg elenyésző töredékét. 1987 novemberéből arról olvashatunk, hogy értékesítettek hatvan kilogramm aranyat, valamint tisztázták egy Russay tulajdonában álló, meg nem nevezett holdingtársaság és egy alapítvány hátterét, valamint hazaszállítottak a Pénzintézeti Központ (PK) részére ötvenezer svájci frankot. Arról nem szól a jelentés, hogy az értékesített hatvan kilogramm aranyból származó összeget pontosan hová utalták.
Ezerkilencszáznyolcvanhét decemberében újabb 200 ezer svájci frank, körülbelül hatmillió forint került vissza Magyarországra. 1988 januárjában tízmillió forintnak megfelelő valuta érkezett haza, és az operatív csoport előkészített egy akciót, amelynek során márciusban újabb 2,1 millió svájci frank hazaszállítását tervezték. Márciusra azonban új helyzet állt elő, már nem 2,1 millió, hanem – a szerv számítása szerint nagyjából 600 millió forintnak megfelelő – 12,5 millió svájci frank átutalásáról volt szó, azonban az összeg nem Magyarországra érkezett, hanem a Pénzintézeti Központ által Ausztriában megnyitott számlára küldték azzal a megjegyzéssel, hogy a PK szerint ez a pénz bármikor Magyarországra irányítható, és mindössze egy ötvenezer svájci frank értékű betétkönyvet hoztak haza.
A következő nagyobb összeg átvételére 1988 augusztusában került sor, amikorra sikerült Russay részvényeinek egy részét értékesíteni. Összesen kilencmillió svájci frankról volt szó, de „az összeg átutalása a korábban Ausztriában létesített bankszámlára nehézségekbe ütközik. A probléma rendezése érdekében a Pénzintézeti Központ a szükséges intézkedéseket megteszi” – olvashatjuk a jelentést, a problémák mibenlétéről azonban nem kaphatunk ebből a rövid szövegből tájékoztatást, mint ahogy arról sem, sikerült-e orvosolni a gondokat, és végül hova került a fent említett összeg. Néhány napon belül azonban újabb akadályok merültek fel.
Szőnyi Olga mint örökös rendelkezése alapján Russay kötvényeinek egy részét eladta az azt kezelő pénzintézet mintegy 11,5 millió svájci frank értékben, azonban egy írásos nyilatkozatot akartak venni az özvegytől, hogy a számára kifizetett pénz nem kerül Magyarországra, ugyanis Russay még életében rendelkezett arról a banknál, hogy sem hazájába, sem más szocialista országba nem utalhatnak a vagyonából egyetlen fillért sem. Csak a szövegkörnyezetből lehet következtetni arra, hogy ez a pénz is Ausztriába kerülhetett.
Ezerkilencszáznyolcvannyolc augusztus 24-én újabb 210 millió forintnak megfelelő valuta érkezett Magyarországra, ezúttal kézpénzben, majd szeptember 15-én százezer dollárt hoztak át a határon a kémelhárítás emberei, amelyet a Pénzintézeti Központnak adtak át népgazdasági hasznosításra. A Russay ausztriai fiktív foglalkoztatására – nyugdíjba vonulása után papíron szakértőként alkalmazta egy bécsi cég – félretett 614 ezer schilling 1989 februárjában került Magyarországra, majd áprilisban 565 ezer svájci frankot utaltak át az Ausztriában nyitott számlára, ennek az „ellenértékét”, 4 497 700 forintot az egyik operatív tiszt „felvette, és eredeti bankjegyekben Magyarországra behozta”. 1989 áprilisában egy svájci frank 37,7 forintot ért, így 565 ezer CHF ellenértéke valójában 21,3 millió forint volt, vagyis az összegnek csak töredékét hozták haza.
A felsorolt összegek azoknak a számláknak és széfeknek a tartalmát mutatják, amelyeket az állambiztonság nyomozói felderítettek. Ebben nincs benne Russay cégeinek működő tőkéje és a fellelt nemesfém sem (106 kg arany, 10 kg platina, 169 kg ezüst), de hiányzik az értékpapírokba, részvényekbe, kötvényekbe fektetett vagyon értéke is. Nem tudhatjuk, hogy a megtalált bankbetéteken kívül máshol is őrzött-e Russay pénzeket, azt azonban tudjuk, hogy a Mineralkontor nyereségén fele-fele arányban osztozott Heinrich Korzillal, vagyis hasonló nagyságú vagyon halmozódhatott fel az üzlettársnál is.
Több mint két évig dolgozott azon a kémelhárítás, hogy a kilopott vagyont visszahozza Magyarországra. Egy 1988. áprilisi adat szerint egymilliárd forintnak megfelelő vagyont sikerült a szervnek felderíteni, és ebből hetvenmillió forint érkezett az adott időpontig haza. Ha abból az adatból indulunk ki, amelyet az állambiztonság az általa összegyűjtött információk alapján állított, vagyis, hogy a Phibróval kötött üzletek tízszázalékos hasznot hajtottak az érintetteknek, és ebből Russay számára csak egy-két százalék jutott, akkor a maradék nyolc-kilenc százalék valahol máshol landolt (Russay vagyonával megegyező rész Korzilnál), amelyhez a magyar állam soha nem férhetett hozzá. Felbecsülni is nehéz, mekkora összeggel károsíthatták meg hazánkat.
A kémelhárítás akciósorozata közben ráadásul a Mineralkontoron keresztül folyó valutakitermelés változatlan formában folytatódott – valószínűleg több pénz tűnt el a nyomozás idején, mint amennyit közben az operatív szervek visszahoztak: „Az op. osztály a »Márk« [Tóth József] fn. bizalmas nyomozás keretében megvizsgálta a fenti üzleti konstrukciót és megállapította, hogy az jelenleg is folytatódik »Máté« [Russay István] örököse, »Márk« személyes és aktív közreműködésével. A beszerzett hivatalos dokumentumok szerint 1985 októbere és 1988 februárja között bonyolított 6 üzletben (238 millió dollár értékben) a népgazdaságot 30,8 millió dollár veszteség érte.” (1988-as árfolyamon számolva ez az összeg 1,5 milliárd forintot tett ki, ami mai értéken közel 41 milliárd forintot ér.) 1988 folyamán további százmillió dollár értékben közvetített a Mineralimpex iráni olajat a Phibrónak, a betervezett veszteség meghaladta a tíz százalékot.
A feltüntetett összegekről érdemes összesítést készíteni azzal a nagyon fontos kitétellel, hogy ezek a mennyiségek csak azokat a pénzösszegeket fedik le, amelyekről az állambiztonságnak információi voltak, illetve azok közül is csak azokat tudjuk a számításban szerepeltetni, amelyek bekerültek a napi operatív jelentésekbe. Biztosak lehetünk abban, hogy a Mineralkontoron keresztül eltüntetett állami vagyon ennél jóval nagyobb összeget tett ki, de legalább a nagyságrend érzékeltetésére álljon itt egy gyors számítás és összehasonlítás.
Az állambiztonság által hazahozott, illetve hazautalt összegek korabeli forintértéke közel 260 millió volt, azok az összegek azonban, amelyekről jelentés készült ugyan, de osztrák bankszámlára utalták, és nem Magyarországra érkeztek, már 950 millió forintot értek korabeli árfolyamon számolva. A legmegdöbbentőbb azonban, hogy az állambiztonsági nyomozással párhuzamosan 2,5 milliárd forint népgazdasági kár keletkezett, vagyis sokkal több pénz folyt el az operatív akció közben, mint amennyit sikeresen felderítettek. Érzékletes összehasonlításként érdemes az 1988 végére összesen felderített 3,7 milliárd forint népgazdasági kárt a korabeli költségvetési hiány mellé rakni, amely 1989-ben 19,5 milliárd forint volt. Vagyis elmondhatjuk, hogy egyetlen külkereskedelmi vállalat felhasználásával okozott kár egy töredék része már költségvetési tétel volt: az 1989-es hiány 19 százalékát tette ki!
A Mineralimpex felhasználásával folytatott valutakitermelés rengeteg jelenleg megválaszolhatatlan kérdést vet fel. Ugyan néhány párt- és gazdasági vezető érintettsége erősen valószínűsíthető – őket az előző részben megneveztem –, de a teljes hálózat felfejthetetlen. Kinek a megbízásából és kinek az érdekében folytak ki ezek a pénzek Magyarországról, kik voltak ennek a vagyonnak a haszonélvezői? Nem tudjuk azt sem, mi történt azokkal az összegekkel, amelyeket az állambiztonság felfedezett, de a feltárt jelentések tanúsága szerint nem hozott haza. De talán még érdekesebb az a kérdés, hogy minek köszönhető egyáltalán az állambiztonsági nyomozás, amely lehetővé tette, hogy ma levéltári források alapján kutathassuk a visszaéléseket. A felső vezetés nem reagált a szignalizációs jelentésekre, de nem is tiltotta le az adatgyűjtést.
Vajon milyen ellenérdekelt csoportok játszmái zajlottak a háttérben? Pártpénzeket menekíthettek így ki? Nem tudni, az azonban valószínű, hogy Russay stróman volt csupán, mint ahogy az sem kétséges, a hetvenes évek elejétől egyre drasztikusabb mértékű eladósodás mögött nem a társadalom túlfogyasztását kell keresnünk. Magyarország eladósodásának egyik kulcsfontosságú oka az évről évre jelentkező külkereskedelmi deficit volt, azt azonban ma lehetetlen megmondani, hogy milyen mértékben volt felelős ezért a hiányért a külkereskedelmi vegyesvállalatok felhasználásával folytatott valutakitermelés, a nyereséges üzletek kiszervezése a nyugati leánycégekhez és a mögöttük álló offshore hálózathoz.
(Folytatjuk)
A szerző történész