Az idén sem ússzuk meg a karácsonyt, pedig én – bevallom neked – minden évben reménykedem. Ezzel kilógok a sorból, mert hivatalosan rajongani illik az ünnepekért, rendes háziasszony alig várja, hogy feldíszítse a házat, szívét megtöltse várakozással, és boldog önfeledségben nekikezdjen a készülődésnek. Már úgy értve, hogy a magazinok szerint. De ott is mindig egyedül csak az asszony. A férfi dolga befaragni a fát a lábba, és legfeljebb megfőzni a halászlét, enyhébb esetben beszerezni/megkritizálni – előtte négy hétig rápihenni.
Elmondom, mi a valóság. A karácsnyi fényekkel kezdődik, nekünk ugyan csak egy füzérünk van, de abban a pillanatban, ahogy felfénylettek a szeretet ünnepének fényei, azonnal kiderült, hogy egész póktársadalom vert tanyát a füzérben, és mintha tudták volna, hogy egyszer megkapják a 15 perc hírnevet, és rájuk ragyognak a LED fények, minden hálójukat úgy helyezték el, hogy azok a fény útjában legyenek, és mindenki lássa őket. Ilyenkor az ember halált megvető bátorsággal felmászik a létrára, amely billeg, és véget vet a mókának.
Az egyik csuklóm kétszerese a másiknak, mert a háború egyenlő felek között zajlott: ők csíptek, én csapkodtam. A magasból ráláttam a kertre – ez további két nap munkát adott. Találtam például egy kicsi drónt, amely fennakadt a bokrokon, őszintén érdekel, hogy kié, és mit akart nálunk kifürkészni. A pókhálókat? Majd felteszem a falu internetes fórumára, hátha valaki elvállalja.
Ezzel párhuzamosan élet-halál harcot vívok a bejárónővel, és én állok vesztésre. Amint megjön, szemrehányást tesz: még mindig nem pakoltam vissza a könyveket?! Átnéztem a ruhákat? Kiválogattam az étkészletet? Még nem? De hát itthon voltam, nem? És akkor én dadogva bizonygatom, hogy itthon voltam, de dolgoztam, és amikor kifestve távozom, akkor sem pásztorórára megyek, hanem interjút készíteni, és azért kell a smink, mert enélkül úgy néznék ki, mint akit kihánytak.
Egy egész állást és egy másodállást ellátni és lakást felújítani meg boldogan lubickolni az advent meghittségében csak úgy lehet, ha az ember nem alszik, vagy két dolgot csinál egyszerre. Ezt a cikket a fodrásznál ülve írom, festék a hajamon, gép az ölemben, haj a billantyűzetben, de estére szépnek kell lennem, ami teljes képtelenség. Remélem, beférek a manikűröshöz, mert úri nőnek mindig rendben van a keze, talán mert nem vízkőtelenít vasárnap, mint én.
A bejárónőnek olyan fegyvere van, amely ellen nincs védelem: ha én nem csinálom meg, megcsinálja ő. Ilyenkor kerül a Love & Gelato – Firenzei nyár című lektűr Dante mellé, és a gondosan elcsomagolt, ajándékba kapott giccsgyűjtemény a fő helyre kirakva, mert ki gondolta volna, hogy azért tekertem őket egyenként papírba, hogy amikor majd elviszem a jótékonysági vásárra, ne derüljön ki, hogy én hoztam, és nem azért, mert annyira értékesek. Nagyon óvatosan lettek kihelyezve, és a rendetlenül szemeteszsákba dobált kinőtt ruhák is kivasalva, összehajtogatva. Úgy kell nekem, ülök otthon egész nap, és csak nyomogatok ahelyett, hogy haladnánk.
A karácsonyban az a legszörnyűbb, hogy muszáj ajándékot venni, és félreértések elkerülése végett: nem vágyom kézzel készített figyelmességekre sem, konténernyit dobtam ki az idén. Nekem a muszájjal van bajom, mert meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb embernek szeretetnyelve az ajándék, mint ahogyan azt a közhiedelem tartja, én például zavarban vagyok tőle, utálom az ajándékot, csak a legjobb barátnőim szokták eltalálni az ízlésemet. Cserébe senkitől sem várom el, hogy annak örüljön, aminek én, mégis muszáj valamit rájuk kényszerítenem – de miért?
A gyerekeim Párizsba szeretnének utazni, könyörög mind, hogy ne kapjanak mást, ez szülinapjukra is jó lesz. Én megneveztem azt a vega szakácskönyvet, amelyre vágyom, mióta a létezéséről tudok (Yotam Ottolenghi: More), de a család szerint van elég szakácskönyvem, inkább valami haszonossal lepnek meg, annak jobban fogok örülni. Hát nem. De mindegy: Párizsban majd megveszem.