Antwerpen egyik emeletes, szűk városi házának harmadik emeletén töltünk egy hetet 1979 nyarán – vendégségben egy belga fagottművész lakásán. Luk Torremans nyájas és kiforrott férfiú, aki Hága után a pesti Zeneakadémián is tanult; Anneqe, a felesége és három kisgyermek. A padlásszoba maga a megnyugvás a hátizsákos hercehurcák, youth hostelek, éjszakai pályaudvarok és a szokásos pénzszűke nyomorult világában. Európa! – életünk első „nyugati” útja; már az is meglepetés volt, hogy „kék” útlevélhez jutottam.
A puha biztonság jegyében egyik nap mi főzünk csirkepaprikást, másikon Anneque kagylót, amelyet a feleségem nem annyira kedvel – és ismeretlen és nagyszerű olasz, francia és spanyol borok. Koncert a Rubens-házban Luk régi zenei műsorával, múzeumok, kertek, séták, boltok garmadái. Gyémántnegyed és a kikötői kurvák a kirakatban. Egyik nap Anneqe felkiabál: Budapest-Budapest, fussak le, mert a tévében épp azt mutatják, amiről oly sokat beszéltem nekik az előző napokban.
Lezúdultam a lépcsőkön, de csak pár kockát csíphettem el egy dokumentumfilmből, amely rommá lőtt pesti utcákat és tankokat mutatott, második világháborús állapotokat Budapestről. ’56 záróképeit. Ez az Antwerpenben addig soha nem látott képsor volt az, ami az egész egy hónapos nyugati turnézásból a legélesebben megmaradt – különösen a tankokra fehér olajfestékkel pingált Kossuth-címer emléke.
A rádióból finoman előtörő zene éles hangsúlyokkal bár, de szelíd patakokat, rejtélyes erdőket és holdvilágos éjeket idéz – közben finom éteriséggel és lendületes magasságokkal figyelmeztet a legfőbb teendőkre. Valami olyasmi történik, gondoltam a Kálvin utcai lakásban párnába fúrva a fejem, mintha e zene révén szédítő és elérhetetlen magasságokban röpködnénk. Apámmal, anyámmal, alig hároméves öcsémmel, a nagy házzal, az egész Kálvin utcával, az Újvárossal, Belvárossal, Nagymagyar várossal, Németvárossal, a környékkel, az egész országgal. De nemcsak a gyakran fölcsendülő zenében, szinte mindenben volt valami eksztatikus és sodró heroikus elem. És lázas izgalom.
Így hallgattuk reggel, délben és este a rádiót, a közleményeket, felhívásokat, híreket, riportokat, lelkendező nyilatkozatokat, s közben szinte mindig ugyanazt a zenét – a csodás kódával a végén. Mert akkoriban a rádió, ahol csak volt, szinte állandóan szólt, és tulajdonképpen már hatévesen, a kisszobában, a dédapám faragta kiságyban, a Kálvin utcában érzékelni kellett a rendkívüliség históriai pillanatait. Forradalom van, mondták egy este anyámék. Szász nagyapám a Kenyérsütő utcában, aki megjárta Przemyślt, és hat évet Szibériában lehúzott, sírt. Közben a mindenen átívelő, heroikus és fájdalmas zene, a Beethovené. Pedig épp akkor ment ki minden a Beethoven-zenék idiómája alól – az a világ tört darabjaira, amely mindezt egésznek és átláthatónak állította.
A városban semmi gigászi esemény nem történt – nem volt sortűz, nem volt demonstratív tankfelvonulás, nem volt lincselés, és nem volt erőszak. Apróságok: anyám kitűzőket készített, mégpedig szakmányban; Kossuth-címert. Kivágták, ifjú kolléganőjével, Tövisháti Bori nénivel megrajzolták, hármas halom, kettős kereszt, kifestették, és celofánnal ügyesen becsomagolták; a papundeklihez tűt rögzítettek. Apám elment a szovjet emlékmű ünnepélyes ledöntésére. Apánk postatiszt és pártonkívüli lévén egész életében helyettes volt – akkor éppen a posta helyettes vezetője.
Felvonultunk a Petőfi térre, a megyeház elé, ahol óriási tömeg gyűlt össze; ez volt az én Beethoven-zenéhez rímelő fennkölt élményem. A volt megyeház előtti belvárosi tér teljesen megtelt; még a református templomban is álltak; talán épp istentisztelet után voltunk, az ajtók kitárva, a megyeház erkélyéről beszélt egy ember. És közben Himnusz-éneklés, mi a tömegben, én apám mellett hatéves gyerekként, öcsém anyám karján. Leginkább azt csodáltam, hogy a gimnazisták, fejükön a kötelező és büszkén viselt diáksapka, miféle elszánt és felnőttes komolysággal tisztelegnek a Himnusz éneklése alatt. És ekkor megjelent egy repülőgép, ó, a szabadság édes madara, tett néhány kört a Belváros fölött, és röpcédulákat szórt szét a forradalom helyi kívánságairól.
A rádióból fölhangzó zene a forradalom zenéje lett, és akkor, később is, mindent überelt. Beethoven brutális, szomorú, olykor letargikus zenéjétől azóta sem lehet teljesen szabadulni: eget és földet, minden univerzális lényt a világfájdalomnak és a kilátástalanságnak öröm nélküli üzenete járja át. Talán ezért is érintett mélyebben és váratlanul a bonni mester burjánzó létezése kereken ötven évvel később, Lívia halálakor. Hol volt már ’56, hol az Egmont-nyitány; az új évezred első éveit írtuk, de a Beethoven-zene mit sem változott. Nem a gigászi hangszerelések üzenete, de számomra inkább a zongoraszonáták csöndesebb és finomabb világa.
Különösen a megsemmisítő E-dúr szonáta, amelyben lényegében megsemmisülés van, világvége, nos, ez a magány és elcsendesülés érintett inkább. Különösen Myra Hess lírai és ihletett előadásában; megvettem a Beethoven-szonátákat tartalmazó lemezét, amely persze nem attól jó, hogy Myra London második világháború alatti német bombázásakor koncerteket adott a National Gallery kiürített épületében, és minden délben „tartotta az angolokban a lelket”, legföljebb nemes gesztus, hanem mert erősen átélt, zseniális lassításokkal és elhalkulásokkal és világértelmezésekkel teli. A no. 30, op. 109 szonáta: világod porszem létének zárlata.
De ’56-ban nem éreztem semmi világvégét: ugyan otthon is az volt a kérdés, megyünk-e, maradunk-e; anyám döntött, nem hagyom a szüleimet, mondta. Apám hallgatott. A kisebbik szobánkban idegen utcabeliek ültek óraszám, és hallgatták az üzeneteket a Szabad Európából, a szabad világból, indulni vagy maradni; de hamar vége lett az évnek, és minden maradt a régiben. Illetve majd mindenütt állt a bál: anyámat kirúgták az állásából (apámat akarták igazából, de így sikerült), Erzsi nagynéném sírt, férjét, Szikest, miután a pufajkások félholtra verték, az elsők között internálták.
Öreganyám, akit a csehek Trianon után átdobtak, összeszorította a fogát, Kornélék rossz helyen laktak a fővárosban, lakásukat szétlőtték a Bródy Sándor utcában, és a gyulai II-es számú általános iskolában újrakezdődött a tanítás. Az első osztályból nem hiányzott senki. Amikor legelső bizonyítványunkat megkaptuk, erre is csak később figyeltem föl, Kossuth-címer díszelgett a borítóján és minden egyes lapján – hogy majd negyedikes korunk végén hivatalosan is bevonják, és kicseréljék a Kádár-címeres változatra. A Kossuth-címer emléke lassan feledésbe is merült; nekem mindmáig megvan az egyik anyám készítette kitűző, amelyet apám a kabáthajtókája mögött hordott jó ideig, és nyilvánosan csak épp Antwerpenben üdvözölhettem újra, egy véletlenül elcsípett dokumentumfilm elmosódó, rozsdabarna részletében.