Az ősidők homályából egy lovasember alakja bontakozik ki szemünk előtt, amint a volgamenti pusztán nyugodtan áll és figyel. Hegyes kalpagjában, párduckacagányában, izmos dereka, mintha oda volna nőve apró lovához. Sas-szemével végigtekint a végtelennek tetsző síkon, amelynek minden részletét élesen megvilágítja a nap fényes korongja. Nyugodt; nem fél és nem képzelődik; csak az tartozik rá, amit lát és a pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat. Tegze vállára vetve; perzsa kardja oldalán: lesi az ellenséget. Ha csak egypáran lesznek, szembeszáll velük; ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek.
Ezekért, a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre. A beláthatatlannak mondott messzeségbe is belát: egy távoli fekete pontban fölismeri a hullározó sast, az ő istenének gyors és kegyetlen madarát. Ez jó jel; megsimogatja Ráró lova nyakát és bizton nyugtatja kezét kardja markolatán. Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz. Lelke ennek az erőnek érzetével és a fajtájához való ragaszkodással van tele.
Ennek a magányos lovasnak a képe nemcsak az ősi magyarság életmódjából, hanem a magyar szellem mivoltából és fejlődéséből is sokat megmagyaráz.
A magyar nemzetnek egész szellemi életében jellemzően nyilatkoznak azok a természeti és erkölcsi hatások, amelyek ősi életviszonyaiban érvényesültek és lelkébe gyökereztek. Pusztai nomád nép volt és a sík természet, amely körülvette, nagy kiterjedésével, tiszta világításával és kevés színével: inkább szemlélő erejét, belátásának tisztaságát, fölfogásának és ítéletének elevenségét és biztosságát fejlesztette.
Folyton harcokra volt utalva és mivel úgyszólván mindenét bátorságának és ügyességének köszönhette: ez, a pusztai harcoktól követelt, személyes bátorság, egyenesség, kész szembeszállás jellemvonásává és így eszményévé lett és maradt mindmáig. Az egyesek személyes vitézsége, az összetartozás erős érzése nélkül, nem lett volna elegendő a kis nemzet védelmére, térfoglalására és föntartására.
Az a körülmény, hogy az ősidőktől kezdve, történetének egész folyamán, mindig, minden bonyodalomban, háborúban, idegenektől támogatott belső viszályokban, nemzeti élete volt fenyegetve, rendkivüli mértékben kifejlesztette benne a közös, nemzeti érdek iránt való hajlamot, érdeklődést, áldozatkészséget; a közérdektől, a nemzeti érzéstől való áthatottság irányozza mindenkor a magyarságnak egész külső és belső életét.
Jellemzőleg és uralkodóan nyilatkozik ez a vonás szellemi életének is egész folyamában és minden ágában: költészetében, tudományában, művészetében. Ez a nemzeti érzése sugallja egész gondolkodását és képzeletét. Amit idegenből, a művelődésben előtte járó nyugattól vesz, azokat az eszméket és formákat is, tudatosan vagy ösztönszerűen, mindig akként módosítja és idomítja, hogy a magyar nemzeti érdek szolgálatára minél alkalmasabbakká tegye. Ez a tétel, ezeréves szellemi fejlődésünknek egyik fő törvénye, bevilágít a magyar lélek mélyébe.
A magyar föld, ég, intézmények, történet állandóan fejlesztették és terjesztették a magyar lelki típust a szorosabb értelemben vett magyar faj határain túl is, mindazok között, akik századokon át ezen a földön, ez alatt az ég alatt, ezekkel az intézményekkel, ezt a történetet élték.
A mai magyar nemzet történetileg alakult; de a magyar faj alakította és a maga képére alakította. Akiket magához kapcsolt, azokat lelkével is áthatotta, annak részeseivé tette. Mindez fönntartotta az eredeti magyar lelket. Alig van Európában nemzet, amely a legkülönfélébb népelemeknek olyan erős, és szinte szakadatlan vegyülését mutatná: alig van egyszersmind olyan is, amely mindennek ellenére az alapító faj lelki típusát olyan híven és félreismerhetetlenül megőrizte, mint a magyar.
Ennek a tételnek a legklasszikusabb tanúja: irodalmunk.
(Beöthy Zsolt: A magyar nemzeti lélek. Olvasókönyv a magyar irodalom történetéhez, 1922)