Az 1950-es évek közepén beadtak a szentendrei katonazenekarba növendéknek. Örültem neki, mert ott naponta három óra próba volt, egy héten kétszer be kellett utazni Pestre a konzervatóriumba. A kedvemet mindössze az rontotta el, hogy a gyakorlások között hetente két óra marxizmus–leninizmust kellett végigülni gyerekfejjel. Engem ez nem érdekelt, én zenét akartam tanulni, nem politikát. Folyton elaludtam, a politikai tiszt mérges volt, kiküldött, hogy mossam meg az arcom, megmostam, aztán megint elaludtam, végül meg is buktatott. Megértettem, hogy nincs esélyem följebb kerülni a zenei pályán, mert politikailag nem hoztam az elvártat. Éreztem, hogy nekem innen menni kell.
Egyforma sorsok
– Akkor önnek jókor jött a forradalom. Október 23-án Szentendrén volt katona. Parancsba kapták, hogy lőni kell a forradalmárokra…
– Ötvenhat október 1-jén avattak honvéddá, de fegyveres kiképzést még nem kaptunk. 23-án a forradalmárok két teherautóval be akartak jönni a szentendrei laktanyába fegyverért. A kommunista parancsnok felküldte a katonazenekart az emeletre, és kiadta a parancsot, ha betörnek, akkor lőni kell. Mi néhányan növendékek voltunk, nem volt fegyverünk, de ott kellett lennünk. A forradalmárok nekihajtottak a kapunak, bedöntötték, de senki nem lőtt. Fölpakolták a fegyvereket, a lőszert, és irány Pest! Igen ám, de a parancsnokunk leadta a drótot az orosz helyőrségnek, és az Szentendre határában kilőtte az egyik teherautót. Nekünk ennyi elég volt a szörnyűségekből, még aznap kiszöktünk a laktanyából, és hazamentünk Dunabogdányba. Még be kellett bicikliznem a harcok dúlta Budapestre a nővéremékhez, mert nem tudtuk, mi van velük, majd november végén két barátommal elindultunk Ausztriába.
– Ön kétszer lett a Philharmonia Hungarica tagja. Miért váltott, és miért tért mégis vissza?
– Ezerkilencszázötvenkilencben kerültem a zenekarhoz, amely akkor még Bécsben működött, aztán jött a hathetes amerikai turné, majd áttelepültünk Németországba. Nagyon fiatalon kerültem oda, 21 évesen mint negyedik kürtös. 1962-ben kértem a zenekartól fizetés nélküli szabadságot, és elmentem a würzburgi főiskolára, ahol egy híres kürttanárhoz, professzorhoz mentem tanulni három szemesztert, hogy fejlődjem, és hogy első kürtös lehessek. Összesen húsz évig voltam a zenekarnál.
– Mennyire lett fontos zenekar a Philharmonia Hungarica a tagok számára?
– A zenekaron belül sokáig olyan hangulat volt, hogy mindannyiunknak egyforma a sorsa. Senkinek nem volt semmije, csak a zene, és ilyenkor az összetartozás sokkal fontosabb. Éreztük, hogy szabadok vagyunk, szabadon zenélhetünk, sikerünk van, a magyarságért, a magyar zenéért tudtunk tenni valami, ezáltal nagyon jó összetartás alakult ki. A szabadság zenekara lettünk.
– Kétezerhatban könyv jelent meg a zenekarról. Ebből kiderül, hogy az emigrációs élet humoros helyzeteket is hozott.
– András Tibor fuvolásunk a megélhetés miatt fűtői munkát vállalt egy angol lordnál. Megrakta a kazánt, meleg volt, aztán egy órát gyakorolt. Egyszer ünnepség volt a kastélyban, András fűtött, gyakorolt, egyszer csak a háta mögött kitört a nagy taps! A nyitott pinceajtóban ott álltak az angol előkelőségek frakkban, nagyestélyiben. A házigazda lord pedig megkérdezte: Mondja, Mr. András, Magyarországon minden kazánfűtő így fuvolázik?
– A zenekart koncertkörútjain rengeteg segítséget, adományt, ruhát, hangszert, pénzt kapott eleinte, ennek ellenére kisebb csodának mondható, hogy létrejött. Nyugaton értették, hogy mi történt nálunk a sztálinizmus alatt?
– Nagyon sokat tudtak róla, de sokan nem tudtak semmit. De 1956 világszerte ismert esemény volt, és mi bárhol játszottunk, a prospektusban benne volt ez a motiváció, és minden koncerten játszottunk magyar darabokat. A Rákóczi-indulóra sokszor tombolt a közönség. Amerikában Bartók és Kodály műveit nagyon sokan kedvelték.
– Milyen ember volt Rozsnyai Zoltán zenekar-alapító? Mi hajtotta őt, hogy ilyen magas szinten játszó zenekart hozzon létre?
– Rozsnyai Zoltán fiatalemberként az Operaházban volt első karmester. Agilis, okos és jó kiállású karmester volt, aki magával tudta ragadni a zenekart. Elkezdte szervezni a zenekart a semmiből, és sikerült! Bécsben az utcán összefutott zenészekkel, hívta őket, és így szépen lassan formálódott az együttes. Rozsnyait az is hajtotta, hogy látta, mennyi kiváló magyar muzsikus járkál a világban, akiket érdemes összefogni.
A Philharmonia Hungarica hivatásos zenészekből alakult, akik a Magyar Rádiótól, az Operaháztól, az Állami Hangversenytől kerültek Ausztriába. Százhatvanan jelentkeztek, amikor meghallották, hogy Bécsben megalakul egy emigránsokból álló zenekar, volt, aki Dél-Amerikából jött vissza, biztos állást hátrahagyva, hogy tag lehessen. A zenekar összetételét zsűri válogatta ki, a bécsi zenei élet kiválóságai, köztük Herbert von Karajan. Miután Bécsből mennünk kellett a konkurencia miatt, Németországból jött az ajánlat, hogy az akkor még kis iparvárosba, Marlba tegyük át a székhelyünket. A város befogadott minket, és a német állam fizette költségvetésünk háromnegyed részét, kis részt Marl fizetett, a többit pedig nekünk kellett előteremteni. Maga Konrad Adenauer írta alá, hogy a német állam befogadja a zenekart. Akkor három zenekar működött így, a Philharmonia Hungarica, a Bambergi Szimfonikusok, ők voltak korábban a Prágai Német Filharmónia, és a keletnémet rádió zenekara, amelynek nagy tagsága átjött a fal lezárása idején. Marlban külön negyedet építettek a Philharmonia-tagok számára, minden család saját lakást kapott. Ekkor a hollywoodi sztár, Yul Brynner volt a menekültek nemzetközi évének fővédnöke, aki az alapkőletételnél is szerepelt.
– Yehudi Menuhin a bécsi Musikvereinben játszott együtt a Philharmoniával, ahol Bartók hegedűversenyét adták elő.
– Yehudi jó barátságban volt Dorátival. Amikor megtudta, hogy a zenekarnak nincs hárfája, rögtön kiállított egy csekket, és lett hárfa. Bartók második hegedűversenyét Yehudi rögtön elvállalta mint szólista. Ekkor történt, hogy egy Banyák Kálmán nevű hegedűsünk hallás után, lemezről megtanulta ezt a rendkívül nehéz Bartók-művet, amelyet éppen játszott a főpróbán, amikor Yehudi megérkezett, és csodálattal figyelte Banyák játékát. Ebből is rögtön látta, hogy itt komoly munka folyik. Yehudi később mint karmester is többször dirigálta a zenekart.
Ötvenhat szelleme
– Amerikában a tenyerükön hordták a zenekart, többezres csarnokokat töltöttek meg, és 1959. október 23-án a Carnegie Hallban léptek fel.
– A Carnegie Hallban 2500 ember előtt játszani felejthetetlen élmény marad számomra. Mi minden koncert előtt eljátszottuk mind a két himnuszt, az amerikait és a magyart. És ott, New Yorkban legalább 1500 ember énekelte velünk a magyar himnuszt. Attól nekem is elszorult a szívem, nem is tudtam folytatni a játékot.
– Európában a kommunistákkal gyűlt meg a bajuk, az USA-ban a Ku-Klux-Klannal…
– Az 1950–60-as években Amerikában a déli államokban még nagyon más volt a helyzet, mint most. Megtörtént velem, hogy egy hotelben a liftre várakoztam egy szép, elegáns néger nővel, és amikor a lift megérkezett, ő nem volt hajlandó belépni a liftbe, akárhogy invitáltam. Később tudtam meg, hogy egy néger nem szállhatott be egy fehérrel egy liftbe. Amikor a déli államokat jártuk, Jacksonban kizárólag néger közönségnek zenéltünk, legalább hatszáz embernek. A visszaúton egyszer csak ultizás közben azt vettük észre, hogy a buszaink hátsó kerekei önálló életre keltek, és elhagyták a járműveket. Valakik kilazították a csavarokat. Kiderült, hogy a Ku-Klux-Klan bosszúja volt, amiért négereknek mertünk zenélni.
– A zenekar bolgár származású tagja, Peter Baberkoff mondta: ,,Azt hiszem, a zenekar működése nagyon sokban hozzájárult a kommunista rezsim bukásához.” Mit gondol erről?
– Ez nyilván túlzás. Politikailag nem volt ilyen súlyunk. De az igaz, hogy mi voltunk a szabadság zenekara, mi ezt így éltük meg, és ezt hirdettük, amerre jártunk, mert bennünk nagyon erősen dolgozott ’56 szelleme. Mi a világot járva a magyar kultúrát képviseltük, és mindig ott volt a prospektuson, hogy a ,,forradalom zenészei”, ,,a szabadság zenekara”, és ezzel életben tudtuk tartani ezt a mítoszt. Baberkoff is a kommunizmus elől menekült, és ő ezt így érezte.
A turnék korlátja
– A kádárista Magyarországon a Philharmonia Hungaricáról egy szót sem lehetett hallani. Első budapesti koncertjük 1990-ben volt, megalakulásuk után 33 évvel.
– Eltitkolták a zenekart, mert világhírűek lettünk, és mert erősen kötődtünk ’56 szelleméhez.
– A zenekar végül 2003-ban szűnt meg.
– A berlini fal leomlása után egy szociáldemokrata kultuszminiszter indítványozta, hogy a német állam ne támogassa tovább a három emigráns zenekart, mert már nincs értelme. És a német állam megszüntette mind a három zenekar támogatását, de a bambergieket a bajor állam fölkarolta, és mai is működnek, a keletnémet rádiózenekar most a német rádió zenekara lett, de a Philharmoniát senki nem vette át. Így 2003-ban megszűnt, de előtte a németek csináltak egy szociális tervet, mindenkinek biztosítottak valamilyen támogatást, amíg el nem érte a nyugdíjat, vagy a fiatalabbaknak másik munkát kínáltak.
– Ekkor ön már a német Singen város zeneigazgatója volt.
– A húsz évig tartó turnézás kicsit sok volt. Kialakult egy krónikus betegség, és az orvos azt tanácsolta, jobb lenne nyugodtabban élni, nem turnézni annyit. Úgy voltam vele, hogy ez alatt a húsz év alatt már annyi mindent fújtam, hogy nem sok új kihívás maradt, Amerikában is négyszer voltam. Miután 1980-ban kiléptem, ők még elutaztak háromszor. Egy ideig karmester és zenetanár voltam, amikor Singen meghirdette a zeneigazgatói állást, megpályáztam, meghívtak meghallgatásra, és megkaptam, végül onnan mentem nyugdíjba.
– A nyugdíj mellett zeneileg még mindig aktív.
– Ötödik éve a Nemzeti Ifjúsági Fúvószenekar vezetője vagyok Nyers Alexszel, a pénzügyőrzenekar vezetőjével együtt. Egyszer egy évben öt napra összeülünk a Lakiteleki Népfőiskolán, ahol felkészülünk, és három-négy koncertet adunk. Megemlíteném, hogy a Virtuózok győztese, Beke Márk harsonás 15 évesen lett az ifjúsági fúvószenekar tagja. Az anyaországon kívül voltunk Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken, és külön örülünk annak, hogy külhoni magyar fiatalok is játszanak a zenekarban.