A rácsos kórházi ágy melletti széken vékonyka, bágyadt kisfiú ül az édesanyja ölében, zacskóból vattacukrot falatozik. „Kék habot eszel, mint az unikornisok? Nagyon helyes, ez biztosan javítja majd a színedet!” Prodán Zsolt osztályvezető főorvos biztatja így egyik kis páciensét a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet (GOKI) Csecsemő- és Gyermekszívsebészeti Osztályán. – Látszik, hogy a kicsi színe nem az igazi, az oxigénellátás még nem tökéletes. Ebben a kórteremben mindenkinél a tüdő keringését javító műtétet végeztünk – mondja, miközben végigvezet az osztályon.
A másik szobában egy tizenhét éves fiúval találkozunk. Mint kiderül, szegény rutinos kórházba járó: héthetesen műtötték először a szívét, majd ötéves korában kétszer egymás után meg kellett operálni. Most az egyik műszívbillentyűjét cserélték ki, mert kinőtte. Prodán doktornak hozzá is van egy-két kedves szava. „Tudod-e, hogy a billentyűt, amelyet kaptál, egy felvidéki magyar mérnök találta ki? Az az érdekessége, hogy teljesen merőlegesen, áramlással párhuzamosan ki tud nyílni, ezért a vérhígítóból elég most már a legkisebb mennyiséget szedned.”
Preventív medicina
Amerre megyünk, nemcsak kórtermeket, de több játszósarkot is látunk. Az egyikben vállig érő, szőke hajú, négyévesforma kisfiú éppen szivacslabdákat püföl a játékkonyha tartozékaként fellelt mini palacsintasütővel, közben futkos, magyaráz. Égetnivaló kölyöknek látszik, furcsa is, mit keres itt. Az osztályvezető főorvostól azután megtudom: a rosszcsont fiúcskánál pitvari sövényhiányt operáltak, és azért van ennyire jól, mert nála egészen kis bemetszéssel, úgynevezett minimál invazív eljárással el tudták végezni ezt a beavatkozást.
– Már több mint ezer ilyen műtétet csináltunk, nagyon szeretjük ezt a módszert, mert rövidebb ideig kell altatni a gyerekeket, ez kisebb kockázat, és gyorsabban, szebben gyógyul a seb. Marci is csak két-három napig volt elesett, visszafogott, de utána ismét olyan rossz volt, mint előtte – mondja.
– Ő itt Takács úr. Csapj bele!
Prodán doktor négy-öt év körüli, félős tekintetű kisfiúnak nyújtja a tenyerét, aki meglepően bátran pacsizik vele. (Bármerre járunk, a falon minden ajtónál kézfertőtlenítő, és akárhány szobába lépünk, a főorvos annyiszor tartja alá a kezét, majd dörzsöli el rajta a gélt.)
– Nem megy az autó – panaszolja Takács úr, aki az osztály nagy becsben tartott, tűzpiros elektromos Audi kisautóját szeretné indulásra bírni.
– Lemerült az akkumulátora, az a baj. De találunk majd ennek a kocsinak meg a Mercedesnek is egy garázst, talán a konyhában, hogy mindig fel legyen töltve. Jó lesz így? – érdeklődik a főorvos, és a kisfiú bőszen bólogat. Nem lehet nem észrevenni, hogy a fejét furcsán tartja, és mintha a mellkasával se lenne minden rendben. Mint megtudom, egy súlyosabb típusú úgynevezett Fallot-tetralógiával született, ami csökkent tüdőkeringéssel járó betegség, a hátterében kötőszövet-rendellenességgel. Ez fog- és vázfejlődési elváltozásokat okoz, különösen a gyors növekedési fázisban. A szívhiba már a születésekor kiderült, a többire viszont ennek alapján fel tudnak készülni az orvosok.
– A gyerekellátásban az a klassz, hogy lehetőség van preventív medicinát végezni. Nem várjuk meg, amíg a komolyabb szindrómák kifejlődnek, hanem mivel tudjuk, nagy valószínűséggel mi következik, megpróbáljuk a fejlődést idejekorán visszaterelni a normális irányba. Az osztály kis betegeinek egyharmada hasonlóan összetett problémával küzd, de ez fordítva is igaz, például a Down-szindrómások harminc százaléka szorul szívműtétre – magyarázza a főorvos.
Van néhány nagyon rossz eredménnyel operálható kromoszóma-rendellenesség, de sok olyan is, amelyek esetében viszonylag kis erőfeszítéssel jelentős változásokat lehet elérni. A műtétekkel érdemben tudnak javítani a páciensek életminőségén. Ezek a gyerekek később dolgozni tudnak, és akár még azok is szülővé válhatnak, akiket nem tudnak maradéktalanul meggyógyítani. – Fejlődési rendellenességgel születni komoly hendikep. Ha nem lenne ez az osztály, ezeknek a gyerekeknek a fele már nem lenne közöttünk.
Az osztály mesefigurákkal és a gyógyult gyerekek tucatjainak fotóival díszített színes falai között zajlik az élet. Egy apuka két óriási pakkal érkezik éppen, az egyik roskadásig tele játékokkal, a másik ruhákkal és egyéb személyes holmikkal. – Ők most költöznek be, néhány hétig biztosan itt lesz a kicsi lány az anyukájával, több műtét is vár a gyerekre – avat be a főorvos. Egy nagyobb leányzó viszont már túl van a nehezén, éppen az egyik gyógytornásszal labdázik a tornaszobában.
– Megoldott a gyerekek műtét utáni, otthoni gyógytornáztatása? – kérdezem, de Prodán doktor megnyugtat: – Nincs rá szükség. A gyerekek, ha nincs bajuk, teljes aktivitásra kapcsolnak, mint az a kisfiú, akit az előbb a játszósarokban látott.
A főorvos szavai szerint nagyobb gond, hogy vannak olyan családok – szerencsére kevesen –, amelyek egyáltalán nem együttműködők, illetve annyira a társadalom perifériáján élnek, hogy egyszerűen nem foglalkoznak a gyerek egészségével, nem fogják fel, hogy az életét veszélyeztetik. Az ilyen családokat a kórház szociális nővére igyekszik felkutatni, és ha lehet, meggyőzéssel, ha nem, rendőrségi nyomással rávenni arra, hogy behozzák a gyereket a kórházba.
A következő kórtermekben lányok fekszenek: Hannuska, aki bár már sokkal jobban lélegzik, mint a szívműtétje előtt, oxigénmaszkkal a száján érzi biztonságban magát; Dzsenifer, akinél egy kamra-helyreállító operáció második lépcsőjét végezték nemrég, és Jázminka, aki szintén több beavatkozáson esett már át, talán ezért is bújik inkább az édesanyja mögé.
– Mint látja, a veleszületett szívrendellenesség nagyon demokratikus, mindenkit érint, nálunk szépen együtt van az egész társadalom – összegzi a látottakat a főorvos.
A WHO felmérése szerint majdnem minden századik gyermek veleszületett szívbetegséggel jön a világra. Magyarországon ez évente mintegy 800 szívbeteg gyermeket érint, akiknek a 95 százaléka időben elkezdett, megfelelő kezeléssel megmenthető. Hazánkban itt, az Országos Kardiológiai Intézet Gyermekszívközpontjában végzik a gyermekkori szívműtéteknek több mint nyolcvan, a szívkatéteres terápiás beavatkozásoknak pedig csaknem a száz százalékát.
Évente átlagosan 500 gyermeket operálnak itt, és mintegy 400-nál végeznek szívkatéterezést. Az országból mindenhonnan jönnek ide kis betegek, vannak, akik több hetet vagy akár hónapot is kénytelenek bent tölteni. 2016 vége óta az édesanyák is beköltözhetnek a kórházba a – 140 centinél kisebb – gyerekekkel, a rácsos kiságyak vagy a betegágyak mellett mindenütt ott vannak a kihúzható kanapék, és a felnőttek számára külön vizesblokkokat is kiépítettek.
Az osztály két emeletén majdnem minden ágy foglalt, a 18 ágyas intenzíven is mindig fekszik legalább 16 gyerek. A maradék kettőn csak azért nem, mert egyszerűen nincs annyi intenzív szakápoló, amennyire szükség lenne, így viszont nem is tudnak annyi operációt végezni, amennyit lehetne és kellene. Prodán Zsolt szerint ennek az az oka, hogy miután néhány kilométeren belül rengeteg a klinika, kórház, nagyon sok intenzív osztály is van, és az intézmények egymásra ígérnek.
– Nem tehetünk mást, nekünk is muszáj beszállnunk az ápolókért folyó versenybe, mert ha mindig minden ágyon tudnánk operált beteget ápolni, azzal legalább további 15 százalékkal lehetne növelni a műtétek számát. Ez ezen a területen nagyon jelentős aránynak számít.
Azt sem hallgatja el azonban, hogy szerinte nem szabad kis területen ennyi intenzív osztályt fenntartani, érdemes lenne a kórházak működését ebből a szempontból (is) összehangolni. Ennek az osztálynak például elemi érdeke lenne szoros kapcsolatot kialakítani egy női klinikával vagy egy nőgyógyászattal. Egyfelől, mert már megjelent a magzati kardiológia, másfelől, mert amikor az itt operált lányok elérik a termékeny kort, a speciális problémáik miatt a nőgyógyásznak és a kardiológusnak együttesen kell tenniük azért, hogy egészséges gyermekük születhessen.
Az intenzív osztályos nővérek hiánya azonban csak az egyik oka, hogy ma a műtétre várakozás ezen az osztályon mindennapos probléma, ami, gyerekekről lévén szó, még komolyabb konfliktusforrás, mint a felnőtteknél. Tapasztalataik szerint egy család legfeljebb három hónapot tud várni anélkül, hogy megőrülne. Csakhogy vannak halasztható és sürgős esetek.
A centrumban végzett évi átlagosan ötszáz műtétből kétszáz az utóbbi kategóriába tartozik, bonyolult szívhibával világra jött újszülöttet vagy egy év alatti kicsit kell gyorsan megoperálni. Természetesen az évi tíz transzplantáció is megelőz mindent. Mindezek miatt azonban a nem súlyos állapotú, de azért operációra szoruló gyerekek sorrendjét folyton újra kell rendezni.
Küzdelem a csúcstechnikáért
Ez azonban nem olyan egyszerű, mert mint a főorvos meséli, volt olyan édesapa, aki egy nagy multinál dolgozik, és még arra az egy napra sem kapott szabadságot, amikor a gyerekét operálták. Aki mégis képes rugalmasságot mutatni, annak felajánlják, hogy behívják, ha valakinél valamiért el kell halasztani a műtétet, hiszen ezzel mindenki jól jár. Tavaly így húsz százalékkal tudták növelni a műtéti számot. – De ez nem elegáns, a megoldás nem ez, hanem a kapacitás bővítése – teszi hozzá Prodán Zsolt.
Ez utóbbi már csak azért sem halogatható, mert szeretnék a már felnőtt, de szívhibával született pácienseiket is minél nagyobb számban ők újraoperálni. Ám minél több gyereket mentenek meg újszülöttkorban, annál több lesz a felnőtt páciensük is. Harminc évvel ezelőtt egy csecsemő szívműtéte a csodával volt határos, ma évente csak ebben az intézetben kétszáz egy év alatti kicsit, ezen belül száz újszülöttet operálnak nagyon jó eredménnyel.
Akire húsz éve még azt mondták, nem tudnak rajta segíteni, ma minden gond nélkül megoperálják, ma már csak a veleszületett szívhibásoknak alig 2-3 százalékánál tehetetlenek. Ám a technika, az eszközök egyre jobbak, az eljárások mind kifinomultabbak, így nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Amíg negyven évvel ezelőtt a szívtranszplantációt még kísérleti beavatkozásnak tartották, ma már vannak harmincéves túlélőik is.
– Az orvostudomány és az orvostechnológia óriási fejlődésével azonban csak úgy tudnak lépést tartani, ha nemcsak tudásban, de eszközben, infrastruktúrában is fejlődnek.
A GOKI-ban azonban, ahol a Gyermekszívcentrum is működik, az intézmény tizennyolc évvel ezelőtti átadása óta nem volt érdemi felújítás, korszerűsítés. Ami két évtizeddel ezelőtt még modernnek számított például a légkondicionálásban, az ma már elavult, az épület déli oldala nyáron emiatt konkrétan élhetetlen, a műtők ipari klímája pedig a végét járja – sorolja a főorvos. Hozzáteszi: a Tűzoltó utcához képest, ahol korábban dolgoztak, és amely leginkább elhagyott raktárépülethez hasonlított, maga a csoda ez az épület. De nem szabad megállni.
Azt mondja: – A csúcsmedicináért zajló küzdelem olyan, mint a Forma–1, csak itt a páciensek életéért, jobb életminőségéért zajlanak a fejlesztések. Az egészségügyi ellátásban nem lehet tíz-tizenöt évvel korábbi eszközöket, berendezéseket, eljárásokat alkalmazni, nekünk folyamatosan meg kell újulnunk, és követnünk a nemzetközi tendenciákat.
Prodán Zsolt az Országos Kardiológiai Intézet gyermekellátásért felelős stratégiai igazgatója is, reméli, hogy az intézetet is magába foglaló leendő dél-pesti szuperkórházi fejlesztés ebben olyan lehetőség, amelyet mindenképpen meg kell és meg is fognak ragadni.
A főorvos osztályának a veleszületett és más módon – például katéterrel – nem gyógyítható szívfejlődési rendellenességek műtéti korrekciója az egyik legfontosabb feladata. Az osztályon több egészen kis baba fekszik. Az egyik egy billentyűhibával idő előtt a világra jött kisfiú, akinél csak azért várnak az operációval, mert a súlya még nem érte el a biztonságos alsó határnak számító három kilót.
„Az isten áldja…”
– Ma már 2000 grammtól tudunk operálni, de akkor extrém erőfeszítéseket kell tennünk. Az újszülöttgyógyászok napjainkban egészen kis súlyú újszülötteket is meg tudnak menteni, és az orvoskollégák és a családok tőlünk is azt várják, hogy mi is adjunk bele mindent. A javulás a csecsemőszív-gyógyászatban is látványos volt, de csodát még nem tudunk tenni.
Pedig a következő baba konkrétan a csodára vár: mint megtudom, a transzplantáció határán van, látszik, hogy nagyon elesett, arca szürkésfehér, és nagyon egyenetlenül szuszog. Jelenleg a szívátültetés előtti kivizsgálása zajlik.
Az idén ötvennégy éves főorvosnak, aki a veleszületett szívbetegségek nemzetközileg elismert specialistája, közben indulnia kell, egy három hónapos csecsemőt fog operálni.
Mire fotós kollégámmal átöltözünk, és a műtőbe érünk, a fiúcska csöppnyi mellkasát már egy arasznyi bordaterpesz feszíti szét. Apró testéhez képest meglepően nagy a szíve, amelyet nemsokára leállítanak, feladatát átveszi a szívmotor. – Három évtizede még évente összesen csak száz olyan beavatkozást végezhettek a kollégák, ahol szívmotorra volt szükség, mert ennyi szettre kaptak pénzt a valutás keretből.
A többieken átmeneti műtétekkel próbáltak segíteni, ezek nem voltak optimálisak, de nem volt más választás – árnyalja a képet Prodán Zsolt. Nem kérdezem, de nyilvánvalóan régen a műtők sem voltak ilyen professzionálisan felszereltek, most az alig ötvencentis és négykilós gyereket olyan műszerek, eszközök vigyázzák, mint bárhol a világ szerencsésebbik felén. A műtét jól halad, a szíven lévő kis lyukat a főorvos és asszisztense, az osztály egyetlen rezidense, a nyolcéves kora óta Magyarországon élő kínai Chun Cao közösen foltozzák be.
– Furcsa, hogy ez a kis lyuk akkora bajt okozott, de mivel találtunk egy szűkületet is a jobb kamrában, lehet, hogy az is ludas volt. Mindjárt megnézzük ultrahanggal, hogyan dolgoztunk – mondja Prodán főorvos, és már hozzák is a szívultrahangot, amely nagyon pontos eredményt tud adni az áramlásról, és szerencsére azt mutatja, hogy minden rendben.
Az orvosok alig három óra alatt rendbe hozták Lacika szívét. Míg a csöppséget valahol Szatmárban két nagyobb testvére várja haza, fiatal szülei, nagymamája és keresztanyja a folyosón izgulták végig az operációt. Prodán doktor behívja őket a tárgyalóba, és röviden, érthetően elmondja, mit csináltak a kisfiúval, és megnyugtat mindenkit: a műtét jól sikerült, Lacika fel fog épülni.
A családtagok megköszönnek mindent, előkerül egy kis ajándékszatyor is, szatmári pálinkával, lekvárral. A főorvos nem tudja megakadályozni, hogy az ajtóban a nagymama „Az isten áldja meg, doktor úr, amiért megmentette a kisunokámat!” mondat mintegy természetes velejárójaként kezet csókoljon neki. Prodán Zsolt rám néz, látom, a bőbeszédű szívsebész most kivételesen nehezen találja a szavakat.
Aztán csak helyrebillennek a dolgok, a főorvos hangja is megjön újra: – Ha minden jól megy, a gyereket egy hét múlva hazaadjuk, és jó eséllyel nemsokára belőle is ugyanolyan rosszcsont lesz, mint akit fent látott az osztályon. És ha egy gyerek rossz, az nekünk jó.